Zrínyi_Miklós_lóháton

Történelmi párhuzam

Egyre szemtelenebbül követeli Nyugat- és Dél-Európa egy része az iszlám vallású bevándorlók Magyarországra történő beengedését. Mintha a történelem ismételné önmagát, ha felidézzük a költő és hadvezér Zrínyi Miklós idejében történteket.

Orbán Viktor miniszterelnök a nemzeti konzultáció eredményeire alapozva kijelentette, Brüsszel tervezett, az országot sújtó minden büntetőintézkedése ellenére a kormány a lakosság akaratát tartja tiszteletben, azt fogja képviselni a nemzetközi tanácskozásokon.

Történelmi példa mutatja, hogy amennyiben nem ezt tenné, ugyanaz következne be, mint a XVII. században, a három részre szakadt Magyarországgal. Akkor a középső részét a Török Birodalom olvasztotta magába, keleti fele lett az Erdélyi Fejedelemség, amelynek látszólagos függetlenségét szintén a török biztosította. A fiumei öböltől kezdődő, a Balatontól nyugatra, valamint északra lévő területei, továbbá a Felvidék képezte az önálló Magyar Királyságot. A jelző csupán névleges, hiszen minden külpolitikai lépését a Habsburg Birodalom érdekeinek kellett alávetnie.

Feladata csupán egy ütközőzóna fenntartása volt, amelynek határait a két nagyhatalom tetszése szerint tologatta, előfordult, hogy a török 326 falut csatolhatott büntetlenül magához. A két fél csak abban értett egyet, hogy katonailag minél gyengébb e köztes terület, annál kevésbé tudja megvédeni magát, ráadásul nyugodt hátteret biztosított az 1618–1648-ig tartó harmincéves háborúban részes Habsburg Birodalomnak.

Jellemző, hogy 1625-ben a Porta és a bécsi udvar követei éppen a magyarok részvétele nélkül erősítették meg a zsitvatoroki béke határozatait. Sajátos helyzet állt elő. Amikor 1645-ben I. Rákóczi György erdélyi magyar fejedelem támadólag lépett fel a királyi Magyarországot uraló III. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh király ellen, éppen a török tiltotta meg az ilyetén hadviselést. A másik oldal ezt az előzékenységet azzal viszonozta, hogy amikor az utód, II. Rákóczi György követet küldött az osztrák nemzetiségű magyar királyhoz, hogy részvételét ajánlja egy törökellenes szervezkedéshez, az uralkodó arról azonnal tájékoztatta a szultánt.

Ebben a zavaros időszakban lépett színre a horvátországi bán, Zrínyi Miklós, aki egyre tisztábban látta, hogy a török elleni harc legfőbb akadálya maga Bécs. Ennek hangsúlyozására írta meg 1656-ban „Mátyás király életéről való elmélkedések” című művét, amelyben az utolsó magyar uralkodót és az általa megteremtett, központosított nemzeti királyságot állította középpontba. Ezt követően, 1660-61-ben A török áfium ellen való orvosságban már egyetlen megoldásként a nemzeti hadsereg felállítását javasolta. Mivel a király részéről nyomát sem látta ilyen jellegű lépéseknek, maga cselekedett, és a muraközi Kanizsával szemben építeni kezdte Új Zrínyivárat. A török természetesen azonnal tiltakozott, ennek nyomán a bécsi udvar a már elkészült falak azonnali lerombolását rendelte el. Zrínyi ennek nem engedelmeskedett, és jól tudta, miért.

1661 nyarán az olasz Montecuccoli vezette császári sereg ugyan győzedelmesen bevonult Kolozsvárra, de onnan vissza is fordult, jelentősebb haderőt sem hagyott a megszerzett terület megvédésére. Az addig örömmámorban úszó magyarok megütközéssel értesültek erről a hadászatilag érthetetlen lépésről. Sőt Pozsonynál állomásozó seregével be sem avatkozott a felvidéki Érsekújvár elleni török támadásba. A török elfoglalta a hadászatilag fontos magyar várost.

Zrínyit azonban nem tántorították el szándékától az összetűzéseket szándékosan elkerülő császári lépések. 1664. február 2-án felgyújtotta a török seregek haladását biztosító, a Dráván átvezető, több kilométer hosszú, tíz méter széles eszéki tölgyfahidat, majd elvonult. Az építmény két napig égett, Európa pedig ünnepelte a magyar hadvezért. Sándor pápa egyenesen segélyadományok nyújtására biztatta az uralkodókat, mondván, hogy Zrínyi „ereje félelmet önt az ottomán birodalomban, reménységet és lelket a föld keresztény népeibe”.

Lipót császár és hadvezérei azonban nem éltek a kínálkozó lehetőséggel, hogy állandó katonasággal akadályozzák meg a híd újjáépítését. Kihasználta viszont a semmittevést Köprülü Ahmed nagyvezír, aki részlegesen helyreállíttatta a hidat, és roppant seregei májusban már Új Zrínyivárat vették ostrom alá. Montecuccoli, immáron az egyesült keresztény hadak főparancsnokaként a helyszín közelében figyelte a vár fölrobbantását, védőinek legyilkolását, és azt követően visszavonult. A török követte, és a két sereg 1664. augusztus 1-én Szentgotthárd mellett megütközött, ahol az oszmánok megsemmisítő vereséget szenvedtek.

Ekkor ismét megdöbbentő eset történt. A bécsi udvar követe a győzelem kihasználása helyett megalázó egyezséget kötött Vasváron. Ajánlata: húsz évre szóló béke, a Temesköz török kézen hagyása és újabb területek átadása, a császári hadak Erdélyből történő kivonása, sőt óriási, 200 ezer tallér értékű ajándék átadása IV. Mohamed szultánnak.

Egy még felháborítóbb lépésre is sor került, és bár hitelt érdemlően mind a mai napig nem sikerült bizonyítani, a fentiekből mindenképp következik. A szégyenletes, a magyarság érdekét sértő békekötést el nem fogadó Zrínyi Miklós néhány hónap múlva, november 18-án állítólag egy megsebzett vadkan áldozata lett. A következmények ismertek. A vasvári béke egyértelművé tette, hogy a Habsburg-császár egyrészt tovább kívánta gyöngíteni az ellene lázadozó magyarokat, másrészt hosszú távra megvásárolta a nyugalmát, hiszen Buda visszafoglalására is csak huszonnégy év múlva került sor.

A bécsi udvar számára a szentgotthárdi győzelem tehát nem a török által elhódított területek visszavételét célozta, hanem időnyerést, hogy a szétesett magyar ellenállás helyett egyedül foglalhassa vissza a töröktől a Kárpát-medencét, és azt fegyverrel meghódított területként kezelhesse. Kollonich bíboros nem titkolt szándéka – hogy a százötven éves állandó, sokszor magyarnak magyar elleni háborúskodása miatt lakatlanná vált magyarlakta területekre más nemzetiségű lakosságot, főleg németeket hozhasson, telepítsen – megvalósult.

Napjainkban Soros György ugyanezt a politikai szándékot elevenítené fel az európai uniós Zöldek javaslatával együtt, utóbbi még muszlim migráns településeket is létesítene magyarlakta környezetben. Ezzel két legyet ütnének egy csapásra: felhígulna a magyar többség, a koldusszegény bevándorlók tömegének ellátásához pedig külföldi kamatokkal terhelt pénzügyi kölcsönökre lenne szüksége az Orbán-kormánynak. És akkor nem beszéltünk az egymástól etnikailag, vallásilag, szellemiségében és életfelfogásában különböző népcsoportok között állandósuló és egyre erősödő feszültségekről. Érdemes tanulmányozni a történelmet, a párhuzamokból sokat lehet tanulni.

Írta: Szakács Gábor

Forrás: Kedves olvasónktól és Demokrata újság

Nyitókép: Wikipédia

Tovább

Ervad Jivanji J. Modi

Attila Népének Örökösei

Dr. Sir Ervad Jivanji Jamshedji Modi indiai történész, Hun-kutató rövid beszéde 1925-ben, amikor Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia kitüntette.

Zajti Ferenc festőművész, magyarságkutató társa és barátja volt, az eredeti angol szöveget ő fordította magyarra.

A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott „A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről” címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagy királyunkat, „az Isten Ostorát” kívánom bemutatni és jellemezni:

Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei! Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak, s így a mai magyarság az ősi szkíta népek egyedüli leszármazottai. Így a magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. Kutatásaim során a hunokat olyan nemzetnek ismertem meg, amelynek dicsősége a mai szomorú világot is beragyogja. Atilla a világtörténelem egyik legnagyobb hőse, aki mint minden igaz hős, lovagias és nagylelkű is volt, amit Róma alól történt visszavonulásával a legcsodálatosabb módon bizonyított be.

Tudják-e önök, hogy a világtörténelem legnagyobb alakjait, összehasonlíthatatlanul legnagyobb hadvezéreit, legnagyobb államépítőit és államszervező zsenijeit önök, magyarok adták? Tudják-e önök, hogy Atilla hadvezéri nagyságához képest a történelem többi nagy katonai héroszai: egy Cyros, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Julius Caesar, egy Napóleon elenyészően kicsi figurák? Ki volt a világtörténelem folyamán, Atillán kívül, aki a kínai nagy faltól egészen az Atlanti-óceánig terjedő két világrészt átfogó, roppant területet tudott uralma alá hajtani? De volt-e Atillán kívül a világtörténelemnek még egyetlen zsenije, aki hadvezéri tehetségével megszerzett és megalapított két kontinensnyi birodalmat nemcsak meghódítani, hanem megszervezni, élő organizmusban összefogni, törvényekkel szabályozni, renddel fenntartani tudta volna? És ezt a szinte emberfeletti, emberen túli nagyságot, ezt a minden idők legnagyobb tehetségű katonáját és államférfiját önök, magyarok adták a világnak! És én, az egyszerű öreg hindu ember büszke vagyok arra, hogy ezt most önöknek elmondhattam és meghajthattam személyesen is az önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül.

Forrás: Kedves olvasónktól, Magyar Nemzeti Kártya

Nyitókép: Ervad Jivanji Jamshedji Modi

Tovább

Görgei_Artúr_by_Miklós_Barabás-festmény

A tudós katona – 101 éve hunyt el Görgei Artúr

A törökországi emigrációba igyekező Kossuth Lajos 1849. szeptember 12-én kelt híres-hírhedt „vidini levelében” írta a következőket:

 „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

 

Azóta is sokan próbálták meg értelmezni ezt a memorandumot és kivált az foglalkoztatta őket, vajon mi motiválhatta valójában Kossuthot, hogy árulónak – esetleg bűnbaknak? – tegye meg Görgeit, akinek maga adta át a teljhatalmat egy hónappal korábban, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc – az orosz cári seregek beavatkozásának eredményeként – elbukott.

Görgei is tisztában volt vele, hogy itt már legfeljebb valamilyen csoda segíthetne, ezért legalább a maximumot megpróbálta „kihozni” az eleve reménytelen helyzetből: nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt tette le a fegyvert, hogy jelezze Bécsnek: nem a császáriak győzték le őt. Az sem mellékes körülmény, hogy közel negyvenezer ember életét sikerült biztonságba helyezni, elvégre egy egyenlőtlen ütközetben nagyon sok katona fölöslegesen áldozta volna fel az életét.

A bélyeget rásütötték

A vidini memorandum szerzője is nyilván tisztában volt mindezzel, tehát az árulózás inkább a széles közvéleménynek szólt, hogy megtartsa benne a reményt, hogy egy más időben még sikerre viheti a magyar szabadság és függetlenség ügyét, de ezúttal egy áruló miatt kellett visszakozni.

A bélyeget tehát rásütötték Görgei Artúrra és ezt sokáig az utókor sem volt hajlandó orvosolni. Időnként még a XX. század derekán is téma lehetett az „áruló volt-e vagy sem?” kérdés. Ma már természetesen a legtöbb magyar tisztában van vele, hogy az egyik legkiválóbb magyar hadvezér egy becsületes, következetes, a nemzetét és a szabadság ügyét hűségesen szolgáló férfiú volt. Azt viszont sokan még ma sem tudatosítják, hogy Görgei nem csupán jeles katona volt, hanem olyan tudós, aki nemzetközileg is számon tartott tudományos eredményeket ért el a szerves kémia területén.

Apja halála után kilépett a seregből

Mint ismeretes, Görgei apja kívánságára katonai pályára lépett, noha ő inkább tanár szeretett volna lenni. A késmárki gimnáziumot elvégezve 1832–1836 között az ausztriai Tullnban a katonai utászakadémián tanult, majd hadnagyi rangban a nemesi testőrséghez került, ezt követően a nádor huszároknál szolgált. Amikor édesapja 1845-ben elhunyt, már nem kötelezte őt tovább az ígérete és kilépett a seregből. Hónapokig abból a kevéske pénzből próbált szerényen megélni, amelyet az eladott lováért és egyenruhájáért kapott.

Ismerőse, Rösler Gusztáv bányatanácsos bíztatására beiratkozott a prágai egyetemre, ahol Josef Redtenbacher (1810–1870) vegyészprofesszor vette pártfogásába. Ő biztosított számára tanulmányi ösztöndíjat is, sőt később lánya társalkodónőjével, Adéle Aubouinnel is összeismertette, akit Görgei 1848. március 30-án feleségül is vett.

A zsírsavak kémiájával foglalkozott

Redtenbacher 1840-tól 1849-ig tanított Prágában és elsősorban a zsírsavak kémiájával foglalkozott és tanítványaira is ilyen feladatokat bízott. Görgei a kókuszdióban található zsírt vizsgálta és megállapította, hogy a különböző zsírsavak közül egy 12 szénatomot tartalmazó anyag található benne a legnagyobb mennyiségben. Ő ezt a vegyületet pichurinsavnak nevezte el, de ma laurinsavként szerepel a tankönyvekben, mert néhány évvel korábban egy Theodor Marsson (1816–1892) nevű német botanikus és gyógyszerész megtalálta a babérfa levelében és a növény latin neve nyomán elnevezte az anyagot laurinsavnak.

Görgei tehát nem ennek az anyagnak volt az első felfedezője, de abban vitathatatlanul úttörő volt, hogy nagyon elegáns módszerekkel tudta elválasztani egymástól a zsírban található különböző komponenseket. Ezeket nem célom részletesen ismertetni, elég annyi, hogy többször is előállította a különböző zsírsavak káliumsóit, majd kénsavval visszanyerte a savakat, ezeket eltérő forráspontjuk alapján kisebb frakciókra bontotta, majd végül a zsírsavak báriumsóinak eltérő oldékonyságát kihasználva sikeresen szétválasztotta az egyes összetevőket. A zsírokkal akkoriban egyébként csak kevesen foglalkoztak, ugyanis a zsírok a zsírsavaknak a glicerinnel képezett észterei (ún. trigliceridjei) és a glicerin magasabb hőmérsékleten egy kellemetlen szagú, mérgező anyaggá (akroleinné vagy akrilaldehiddé) alakul át, amely nyilván taszította a „széplelkűeket”.

Otthagyta Prágát és hazatért Magyarországra

Görgei életében egy újabb fordulatot jelentett nagybátyja 1847-ben bekövetkezett halála és az a körülmény, hogy ő örökölte a birtokait. Elhatározta, hogy a toporci gazdaságot fogja irányítani és kémiai ismereteit is a termelés szolgálatába állítja, ezért otthagyta Prágát és hazatért Magyarországra. Toporcon fejezte be azt a német nyelvű dolgozatot, amelyben összefoglalta kísérleteit és megfigyeléseit – ez a tanulmány Redtenbacher jóvoltából két jeles folyóiratban is megjelent (Sitzungsberichte der mathematisch-naturwissenschaftlichen Classe der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften un Wien – 1848. június 24; Annalen der Chemie und Pharmacie, LXVI 290-314, 1848).

Hogy mennyire fontosnak tartották még évtizedek múlva is a magyarországi vegyészek ezt a tanulmányt, mi sem bizonyítja jobban, hogy Ilosvay Lajos professzor magyarra fordította és 1907-ben közreadta a Magyar Chemiai Folyóiratban.

A harctéren találta magát

1848 tavaszán azonban Görgeit már egyre kevésbé a toporci birtok ügyeinek az igazgatása foglalkoztatta, elvégre rendkívüli események zajlott az országban és ő mindenképpen szerette volna hasznossá tenni magát. Arra gondolt, hogy a pesti egyetemen kémiát oktathatna, ezért bejelentkezett Eötvös József kultuszminiszternél, aki azonban úgy vélte, hogy a hazának talán nagyobb szüksége lesz a katona Görgeire és a tanszék vezetését a tapasztaltabb és már egyetemi oktatóként is ismert Nendtvich Károlyra (1811–1892) bízta.

Görgei a honvéd seregben is eleinte a vegyészettel kapcsolatos teendőket célozta meg (lőporgyártás, a tüzérségnél használatos eszközök beszerzése), a tavaszi, kora nyári hónapokban megfordult Konstantinápolyban, Szmirnában, Bécsben és Prágában is, hogy fegyvereket, lőszert, gyutacsot, pattantyúkat vásároljon. Később aztán a harctéren találta magát és számos jeles cselekedetével egészen a honvédsereg fővezéri tisztségébe küzdötte fel magát.

 

Világos-3Világos

 A világosi fegyverletételt (1849. augusztus 13.) követően az oroszok kérésére megkímélték az életét és 1849 őszén az ausztriai Klagenfurtba internálták. Itt élt feleségével és két gyermekével 1867-ig, amikor is a kiegyezést követően visszatérhetett Magyarországra. A Klagenfurtban eltöltött évek során többször is megpróbálkozott vegyészként elhelyezkedni. Többnyire alkalmi munkákat kapott egy-egy gyárban, ahol szakmai tanácsaival igyekezett segíteni a termelést. Két klagenfurti iskolában is elutasították kémiatanári folyamodványát, feltehetőn Bécsből érkezett utasításra.

Visszaemlékezéseit a császári hatóságok elkobozták

Ezekben az években írta meg németül kétkötetes visszaemlékezéseit a magyar forradalomban és szabadságharcban játszott szerepéről (Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben), amelyet 1852-ben Lipcsében adtak ki, de még ebben az évben megjelent angolul Londonban, olaszul Torinóban, svédül Stockholmban is. Minden egyes példányát, amelyet a Habsburg Monarchia területén találtak a császári hatóságok elkobozták, és a magyar olvasók szélesebb tábora csak abból a fordításából ismerhette meg, amelyet Görgei István nevű öccse készített és jelentetett meg 1911-ben.

 

Görgey időskorában barátaivalGörgey idős korában barátaival

 Az internálásból hazatérő Görgeit sem felesége, sem gyermekei nem kísérték el, végül öccsének visegrádi házában húzódott meg és többnyire kertészkedéssel és könyvek olvasásával töltötte az idejét. A teremtő hosszú élettel adományozta meg: már a 99. évében járt, amikor 100 esztendeje, 1916. május 21-én hajnali egy és két óra között utolsót dobbant a szíve.

 

Görgey sírjaGörgey sírja

Földi maradványait a budapesti Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Toporci szülőházát, ahol 1818. január 30-án meglátta a napvilágot 1875-ben lebontották, de állnak még a Görgey kastély romos falai, a helyiek talán nem is tudják, hogy ki volt ő.

 

Toporc Görgey kastélyToporc Görgey kastély

 

Legalább mi, felvidéki magyarok emlékezzünk jeles földinkre.

 Lacza Tihamér

Forrás: korkep.sk

Admin: Emlékezzen minden magyar!

Tovább

bukarest-elfoglalasa-2

Azok a dicsőséges napok! 100 éve magyar katonák (is) vonultak az elfoglalt Bukarest utcáin!

Az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magába foglaló központi hatalmak hadseregei 1916-ban foglalták el, miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. 

A román front különlegességét az adja, hogy a két szembenálló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak.

Alább megtudhatjuk, hogyan ment végbe Bukarest elfoglalása és hogyan fogadták a lakosok a megszállókat.

Románia belép a háborúba

1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.

Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni. Ezzel a biztosnak tűnő háttérrel vágott bele az alig 38 éve független ország a háborúba.

Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án; úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba és néhány napon belül teljes koalíciós haderő (még a török vezetés is küldött két hadosztályt tengeren keresztül) várta az ellentámadás megindítását.

Erdély felől az 1. osztrák-magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a már említett három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német-bolgár-török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének a tervét maga Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek: a hadsereg fele Bukarest elfoglalásáig másfél hónapot töltött a két hadszíntér közötti utazással.

Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, melynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Constanțát. Alig két hónappal a román támadás után a hadi helyzet sokkoló fordulatot vett Románia szemszögéből. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák-magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a Román-alföld és Bukarest felé.

A bevehetetlen Bukarest

Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba (Iași) tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását – a front közeledtét emellett menekülők százezrei jelezték. A ploiești olajmezők infrastruktúráját például brit speciális egységek rombolták le, ugyanakkor a románok túlzottan féltették Constanța erődjét ahhoz, hogy az oroszok akaratának megfelelően felrobbantsák.

Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenire hajazó erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés, másképp alakította a hadjárat menetét.

A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn (a német vezérkari főnök Hindenburg kinevezése előtt) és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.

Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A német hadvezetés azonban nem tudott a döntéséről, hogy katonailag feladják Bukarestet, annak ellenére, hogy sok jel erre utalt, így Mackensen három hadosztályt és tetemes mennyiségű lőszert helyezett készenlétbe a nehéztüzérséggel együtt. A véletlenre semmit sem bízó parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni… Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit… megkíméljük… felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át”.

Bevonulás német és magyar szemmel

A hadseregparancsnok tehát az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket.

Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel, az elővéd védelme alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben… Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban.

Maderspach Viktor azon kevés magyar katona egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6-7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján; ez azt a parancsot kapta, hogy Chitilla felől hatoljon be az elővárosokba. Maderspach is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon… Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel..”. Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.

Maderspach ugyanakkor szemtanúja volt elszórt fosztogatásoknak is, ami természetesen nem egyedi jelenség hasonló háborús helyzetben. Szót ejtett a katonaság dezertálásáról és polgári külsőbe „vedléséről” is, amire a szóbeszéden kívül (erdélyi révén kiválóan beszélt románul is) az elhagyott-eldobált katonai felszerelésekből és puskákból következtetett. Hasonló a háború utolsó évének Budapestjén is tapasztalható volt.

A visszaemlékező beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maréknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előörs közti lövöldözés (amennyiben hitelt adunk a beszámolónak) Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra (háborús élményeiről ld.: Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig. Bp., 2007).

A megszállt Bukarest

A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky-Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”

Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat az okkupáció alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.

Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.

A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák-magyar katonát köt le (az oroszok erről másként gondolkodtak, hiszen ők állítoták meg a meghosszabbodott frontszakaszon az ellenséget), ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák-Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelte egészen 1918 őszéig.

Bukaresttől Budapestig

A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyók vonalánál a román-orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.

Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldáv Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, ahol két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.

1918 tavaszán nemcsak Breszt-Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteában is (1918. március 5.), amelynek révén a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta keleti szomszédunkat (ez a mai román-moldáv határ). Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.

A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két ével később hozta meg gyümölcsét: az újabb román-magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.

Megjelent: www.harcunk.info

Admin: Ha már az országrablók 1918 december 1.-ét ünnepelték az idén is, most ünnepeljünk Mikulás napján mi is! Magyar katonák (is) vonultak, 100 évvel ezelőtt, 1916. decemberében Bukarest utcáin! Egyébként 1940 körül a budapesti sláger – “Régi mániám, végighajtani a Stefánián…” – így szólt: “Régi mániám, tankkal végigmenni Románián…” Azt hiszem nem kell magyarázni miért?

Tovább

nagy-magyarorszag_terkep

Magyarország tragédiája 1918.december 1.

Bevezető:

Mint már azt annyiszor hangsúlyoztuk, honlapunk szerkesztői mély megvetéssel tekintenek a történelemhamisítási kísérletekre. Igaz ez akkor is, ha azt nem kifejezett ellenségeink, hanem nemzettársaink kezdeményezik. Ezért visszautasítjuk azt a „városi legendát”, ami az 1930 –as években indult útjára, és így szól: „Az a magyar, akinek fáj Trianon!” Akinek „csak” a gyalázatos békeszerződés fáj, az nincs tisztában történelmünkkel! A Magyar Királyság feldarabolása nem 1920. június 4. –én Trianonban kezdődött meg – akkor csak pontot tettek arra -, hanem 1918. december 1.-én! Ennek a gyásznapnak az eseményei voltak a következményei, egyfelől: a Károlyi kormány hazaáruló politikájának, másfelől annak, hogy nem akadt egyetlenegy olyan magyar hazafi, aki az I. világháborúban vereséget nem szenvedett és rendezetten, fegyverrel a kézben hazavonuló hadseregünket egyben tartotta volna, és szembeszáll az ország feldarabolásának kísérletével. Vagyis nekünk nem volt egy török Musztafa Kemal Atatürkünk! Nekünk inkább ez fáj! A trianoni diktátumból – mely végeredményben már egy akkori status quo-ra alapult, leginkább azt sérelmezzük – de azt aztán nagyon -, hogy az teljesen elzárkózott (nem véletlenül!) a népszavazás kiírásától! Gróf Apponyi Albert Trianonban elmondott védőbeszédéből (1920. január 16.) idézet:

De miért induljunk ki sejtésekből és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.

Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények között tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen.

Események

1918. december 1.-én Gyulafehérváron kimondták Erdély csatlakozását a Román Királysághoz.

1918. december 1.-én, megszűnik a Szlovén-Horvát-Szerb állam (mely 1918.október 29.-én jött létre), illetve hivatalosan megalakul a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Ezzel az akkori horvát területeink Záráig (ma: Zadar), köztük a Szerémség és a Vajdaság is, azokhoz a szerbekhez kerülnek, akik miatt az I. világháborút Ferenc József kirobbantotta!

1919. január első napjaiban befejeződnek – az 1918 novemberében indult – cseh területfoglalások, melyek a Felvidék elvesztéséhez vezettek.

A következőkben emlékezzünk arra a 98 évvel ezelőtti gyásznapra, mely jelenleg román állami ünnep.

Gyulafehérvár, december 1.: Erdély elcsatolásának csaló gyalázata

1918. december 1-e éppúgy hazug álom, ámítás, mint oly sok minden a fanariótizmus összetákolt konglomerátumában. 1228 küldött, öt román püspök, 129 esperes, a megszálló román hadsereg egységei  jelenlétében az ünnepi mise után meghallgatták Vasile Goldist, aki felolvasta a korábbi éjszaka megszerkesztett határozatot. “Csak” az itt élőket, így a fejlettebb románokat sem hallgatták meg a megszálló területrablók.

Miközben Károlyi Mihály, Linder Béla, Kun Béla, Szamuely, Cserny bolsevik hatalmukat szervezték vérrel, vassal, erőszakkal, áldozatokkal, a magyar hazát – a nemzetközi jogot, fegyverszüneteket, demarkációs vonalakat, történelmet, hagyományt, jogot, humanizmust tiporva, gyalázva csehek, szlovákok, szerbek, osztrákok, oláhok zúdultak a magyarokra: gyilkolás, nők-gyermekek-idősek elleni erőszak, rablás, fosztogatás, hazugság, álnokság minden szinten! Patakokat, dombokat, horhosokat hazudtak stratégiai pontoknak, történelmi, népességi adatokat s más statisztikákat hamisítottak garmadával, korrumpáltak franciákat, angolokat s másokat a területrablásért. Máig neveket hamisítanak, átépítenek, sír- és kastélyköveket lopnak, statisztikákat hamisítanak, üldöznek és elüldöznek. No igen, a lopott holmi…! Régi bűnnek hosszú az árnyéka!

Az erdélyi román politikusok politikai propaganda céljából szervezték meg a gyulafehérvári nagygyűlést. Céljuk meggyőzni a világot arról, hogy a románság egyöntetűen kiáll Erdély Romániához csatolása mellett. 1228 küldött, öt román püspök, 129 esperes, a megszálló román hadsereg egységei, valamint nagyszámú ideutaztatott tömeg jelenlétében az ünnepi mise után meghallgatták Vasile Goldist, aki felolvasta a korábbi éjszaka megszerkesztett határozatot.

Elmondta, hogy 1800 év után a románság ismét visszaállítja Dácia határait (teljes és tökéletesen történelemhamisítás!), így Erdély, a Bánság ismét Románia része lesz. Olyan apróságról már nem szólt, hogy a követelt területen a románság csupán 43 százalékarányt alkot. Kimondják az „ideiglenes autonómiát”, demokratikus szabadságjogokat ígérnek, azaz „teljes nemzeti szabadságot”. Megígérik, hogy „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”. Ún. teljes szabadság azóta sincs! van viszont totális szegénység, hol burkolt-rejtett, hol nyílt magyar-szász-orosz-ukrán-zsidó-cigány üldöztetés, lopás – sírkő szintjén is! Van ortodox templom, vitézmihály-szobor megszámlálhatatlanul; van oláh trikolór még a zebrán is, és keresztbe az utak felett.

Bár Románia nem kapta meg a Magyar Alföld nagy részét is, de a neki ajándékozott területen sem alkot túlnyomó többséget. Számarányuk az elcsatolt területeken 53 százalékra emelkedett, azonban Erdély lakosságának 47 százalékát alkotó más nyelvű népek véleményére senki nem volt kíváncsi nemcsak Gyulafehérváron, de Párizsban, Európában sem!

Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség hiába kérte a népszavazást. Nem engedélyezték, mert jól tudták, hogy az erdélyi románok polgári demokráciához szokott része nem adná voksát az elmaradott, félfeudális Romániához való csatlakozásra. Annak ellenére, hogy nemzeti egyenlőséget, arányos képviseletet, anyanyelvű közigazgatást, oktatást ígértek, már ekkor látható volt a kisebbségek sanyarú jövője. Az egyik román politikus, Stefan Cicio Pop 1918. december elsején kijelentette: tiszteletben fogják tartani a kisebbségi jogokat, még akkor is, ha valaki „piros-fehér-zöld ruhát” hord.

„Nem az én programom”

1918-ban sokan féltették az erdélyi demokráciát és az itt kialakult életminőséget. (Oda is lett!) Nagyon sokan tudták azt is, hogy Erdély Romániához csatolása békétlenséget teremt Erdély népei között. Többen hangot is adtak ennek, hisz mindenki számára érzékelhető volt az a gazdasági pezsgés, az a liberális polgári társadalom, amelyben a háború előtt éltek. Ez még távolról sem volt összehasonlítható az elmaradott gazdasági és politikai fejlettségű romániai viszonyokkal. Azonban a nagy román egység színes fátyla miatt sokan abban a hitben ringatóztak, hogy Erdély fel fogja emelni Romániát. Nem tudhatták, hogy a jogállamiság egy fanarióta szellemiségű országban nem könnyen teremthető meg. Amint megtapasztalhatták, még 93 év után is Európa egyik legszegényebb országa Románia, amely a közösségi jogok elismerése helyett a nemzeti beolvasztás politikáját folytatja. A románokat továbbra is az elképzelt dákoromán történelmi maszlagon nevelik, hogy képtelenek legyenek a másság elismerésére.

Erdélyben a jogállamiság intézményrendszere már korán kiépült. A 17. században a híres török utazó, Evlia Celebi azt írta, hogy az erdélyi románok „mind azt mondják, hogy a »jog és igazság« Erdély országában van”, mert odahaza, Iflak (oláh) tartományban az uraik „szerfölött” erőszakoskodnak. Az Erdélybe betelepülő románság a települések szintjén helyi önkormányzattal rendelkezett. Számukra már a 16. század második felében püspökséget szerveztek, a 17. században román iskolákat alapítanak, ösztönzik a román nyelvű oktatást. Magyarországon a magyar államnyelvet is csak 1880 táján kezdik tantárgyként oktatni, akkor, amikor a románok alig 6 százaléka ismeri az államnyelvet. Az erdélyi románoknak 1900 táján több ezer iskolájuk működik, több, mint a Kárpátokon túl. Egy gazdaságilag erősödő, fejlődő román nép él Erdélyben, amely 1848 és 1918 között a földbirtokait megtízszerezte. Mindezt akkor, amikor Óromániában a tömegek, köztük a parasztság sorsa katasztrofális. A román hatóságok az 1907-es éhséglázadás idején ágyúkat, katonaságot küldenek a felkelés leverésére, mintegy 11 000 román parasztot gyilkoltatnak le.

A 20. század elején Romániában a középkori büntetés, a botozás a mindennapi élet része. Ezt az erdélyiek is megismerhették, mert az Erdélybe bemerészkedő román hadsereg első dolga ennek bevezetése. Az új helyzetben, amikor a nagy egyesítés tündéri fátyla mögül egyre jobban előtűnt a zord valóság, egyre több erdélyi román is rájött arra, hogy az erdélyiség érték. 1918 őszén Jászi Oszkár és más magyar vezetők felajánlották Erdély nemzetiségi alapon való átszervezését, olyan kerületek, kantonok rendszerének kialakítását, amely lehetőséget teremt a két-, sőt, háromnyelvűség biztosítására svájci minta alapján. A kantonokban a különböző nemzetiségűek, köztük a románok, helyi területi önkormányzatuk keretében nemcsak kulturális, hanem az összes ügyük rendezésére is jogot kaptak volna.

Elmondható: a nagy román egyesülésnek az erdélyi románok is vesztesei. Ennek következménye a mai alacsony életszínvonal is. Alig vonult be a román hadsereg a védelem nélkül hagyott Erdélybe, már sok román rádöbbent arra, hogy „nem ilyen lovat” akart. Ezek közé tartozott dr. Coriolan Pop, a Nagyváradon élő politikus, a Bihar megyei Román Nemzeti Tanács elnöke. Ő nyilatkozatban tiltakozott a román testvérek által megteremtett feudális demokrácia ellen. Neki már két hónap után elege lett Romániából. 1919. február elején minden tisztségéről lemondott azzal az indoklással, hogy: „a románoknak és magyaroknak jó barátságban, testvérként kell egymás mellett élniük”. Ehelyett egyéb történik „azt látom, hogy… ez nem az én programom” – írja. Ezt elmondhatja minden józan gondolkodású erdélyi, függetlenül attól, milyen nyelven beszél.

Székelyeknél nem ünnep

A románság nemzeti ünnepe az 1918-ban meghonosított erőszakos nemzetpolitika, a szélsőséges nacionalista magyarellenesség, a székelység provokálása, megfélemlítésére való törekvés miatt – jogosan – nem vált a székelyek ünnepévé. Gondoljunk csak arra az ellentmondásra, hogy amíg a gyulafehérvári határozatok alapján a románság a 43 százalékaránya alapján jogot formált Kelet-Magyarország Romániához csatolására, a 76 százalékarányú székelységnek megtagadják azt is, hogy hivatalos okmányokban használhassa Székelyföld nevét, zászlaját pedig üldözik, miközben a Románián belüli belső önrendelkezéséről, a területi autonómiáról még hallani sem akarnak. Némely román politikusnak az a véleménye: nincs olyan román ember, aki e kérdésről hajlandó lenne tárgyalni. Újabban akad felelős beosztású politikus is, aki még polgárháborús feszültség keltésének a lehetőségét is emlegeti, azaz a románok autonómiaellenes tüntetését. Mindezt akkor, amikor a román hatalom lázasan készül arra, hogy régiósítás leple alatt Székelyföld népét kisebbséggé degradálja, beolvassza egy nagyobb tartományba, ahol a döntés kikerül a helyi, a választott képviselet kezéből. Így érthetetlen az elvárásuk, hogy a közösségi jogoktól megfosztott székely magyar e napon velük ünnepeljen. Mindezt akkor, amikor a gyulafehérvári ígéreteket máig nem alkalmazzák. December elseje így vált a székely nép számára a kiszolgáltatottság, a másodrangú állampolgári státus szimbólumává.

K. Gy. – Háromszék

Megjelent: www.kilato-hidegkut.hu

Bevezető: Admin

Tovább

Arpad%20fejedelem

A pozsonyi csata (907. július 3-7.) rövid története.

Már 907. június 17 -én roppant nagy létszámú (több mint 100.000 fő) sereg gyűlt össze az Ennstől nyugatra, Ennsburg vára és Szent Flórián kolostora között, Lajos király személyes felszólítására, ahol mint a sereg fővezére állapította meg a követendő hadi tervet. Erről az ott lévő gyepű környezetben, vagyis a határőr területen működő magyar fürkészek és az őrségi emberek, a magyar hírvivő lánc közreműködésével azonnal értesítették a magosokat és a Szert, vagyis a Vezéri Törvényhozó Tanácsot.

 

A magyarok őshazája nem más, mint amit az Arvisurában “Melegvizek Birodalmának” neveznek, a meséinkben, “Tündérkertnek” mondanak, és mi ma Kárpát-medencének hívunk.

Az Őshazába visszatért ÁRPÁD neve szumír eredetű: AR = ‘fény, ragyogás, áradat'; PAD = ‘valamivé válni, felmagasztalni’ -ból származik, annyit jelent, mint: “a fény ár vagy a nép ár felmagasztaljá: Árpád népe és a velük örömmel egyesült őshonos magyar lakosság, a magyarság birodalma ellen az egyesült európai (Német-Római szövetséges) sereg támadást indított. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) a “decretum … Ugros eliminandos esse”-t tűzte zászlajára, vagyis hogy “elrendeljük …, hogy a magyarok kiírtassanak:” – írja az Annalium Boiarum. A hazajövetelt, a hon-visszafoglalást és az államalapítást zseniális stratégiával és taktikával végrehajtó Árpád Nagyfejedelem az ősi hazán létrehozott államot szilárd alapokra helyezte, amikor legyőzte Európa egyesült seregét. Szükség van arra, hogy mi, magyarok megismerjük ennek a döntő viadalnak a részleteit, az egyesült európai hadsereg együgyű taktikáját, és Árpád Nagyfejedelem azon páratlan tudást magába foglaló intézkedéseit, amellyel a legkisebb veszteséggel tudta teljesen megsemmisíteni az ellenséget.

Mielőtt a konkrét történéseket leírnánk, meg kell ismerkednünk néhány ténnyel a sok közül, amelyek erős alapot szolgáltattak arra, hogy őseink miért voltak sikeresek az élet minden területén, köztük a harcban is.

E tények közül álljon itt néhány

– Az őshazába Árpád Nagyfejedelemmel visszatért magyaroknak nem hét, hanem nyolc törzse volt. A nyolcadik törzs a MAGaSOK TÖRZSE volt.

A magosok Káldeából származtak. Árvészelték az akkád korszakot, az asszír korszakot, nagy befolyásra tettek szert a Perzsa Birodalomban, a Párthus Birodalomban, valamint a Hun Birodalomban vezető pozíciót töltöttek be. Öseinknél pedig a Főmagosok a Vezéri Törvényhozó Tanács tagjai voltak. A magosok – és nem mágusok, ahogyan azt a nyugatiak és a nyugat majmoló finnugristák mondják -, paptanítók voltak. Ez a törzs hordozta a tudást.

Ők voltak azok, akik a magyarság életét minden téren megszervezték. A magyarokat minden szükséges dologra megtanították (állatnemesítésre, állattenyésztésre, földművelésre, ételkészítésre, tartósítás ra, mesterségekre, harci technikákra, rovásírásra stb.) Ők voltak az orvosok, a bábák. Értettek a csillagászathoz, az időjárás előrejelzéshez, a matematikához, a mechanikához, az építészethez stb. Azért hívták őket magosoknak, egyrészt mert a mag a tudás jelképe, abból nő ki minden. Másrészt, mert e törzs tagjai, mind a férfiak, mind a nők magas növésűek voltak.

– A magyarok a magosoknak köszönhetően háromszor hétéves nevelési rendszert honosítottak meg. Ez a következő volt: a születéstől számított hetedik éves korig a gyerekeket az anyák nevelték. Megtanították a gyerekeket az anyanyelv re, a viselkedésformákra és mindarra, ami a ház körüli teendőkhöz tartozott.

Hétéves korukban a magosok által kidolgozott tehetség-felmérésnek vetették alá a gyerekeket.Ennek folyamán dőlt el, hogy mi lesz a gyerekből. Tizennégy éves korban a gyerekek a saját szakmájukban ellenőrző vizsgán estek át, Huszonegy éves korukban pedig pilisezéssel (e döntő vizsgával) felnőtté váltak.

– Árpád Nagyfejedelem idejében, a magyar lovak különlegesnek számítottak.

Ezeket a ménesekben ridegtartással nevelték, és innen kerültek nyereg alá. Ezek a lovak szívósak, kitartók, gyorsak, fordulékonyak voltak. Fel sem vették az időjárás viszontagságait.

A magyar nyereg zseniális találmány; magában foglalja megalkotóinak magas fokú anatómiai és mesterségbeli tudását. Ezek az emberek már akkor tudták, hogy a gerinces állatok és az ember is akkor fárad el leghamarabb, ha a gerincét kereszt irányban nyomás alá helyezik.

Ezért a magyar nyerget úgy alakították ki, hogy az a gerinc felett egy elég magas alagutat képezett.

A magyaroknál rendszeresítve volt a kengyel, amit a körülöttünk lévő népek nem használtak, mert nem ismertek. A kengyel biztos támasztékot adott a lovon ülőnek, és harc közben a fegyverek használatakor a harcos erre állt rá, mert ez megadta az ellenhatást az erő kifejtésekor.

A magyarok acél fegyverei ún. gyömöszköléssel készültek. (Arabos kifejezéssel: damaszkolással. Innen van a damaszkuszi penge kifejezés. Ezért ezeknek a fegyvereknek az éle gyémánt keménységű volt, miközben a belső szívós mag törhetetlenné tette azokat.) A magyarok hadtápja olyan különleges volt, hogy azt az USA Katonai Akadémiáján ma is tanítják.

Ez három részből állt: szárított húsporból. tejporból és kölesből. Ebből háromszor 18 kg-nyit vittek magukkal az egyik vezetéklovukon, ami 150 napra elegendő kalóriatartalmú ételt jelentett.

– A határvédelem: kettős határrendszer.

A magyar államszervezet határvédelme a Kárpár-medencén belül is, mint a többi, előző ideiglenes szálláshelyeken is, a GYEPŰ rendszer volt. Ezt a határ védelmi rendszert kevés fizikai munkát igénylő beavatkozással hozták létre. Általában természetes lápok, mocsarak, meredek hegyes részek képezték a határvonalat. Ahol nem ilyen helyen vezetett a határvonal, arra a részre 500-1000 méter szélességben gyepűrózsát (vadrózsa), szederinát, kökényt, vadkörtét, lepényfacserjét telepítettek, és ezeket fiatal korukban egybefonták, ami sűrű, átjárhatatlan dzsungelszerű akadályt képezett. A gyepűn csak az erősen őrzött kapukon keresztüllehetett átjutni. A gyepűn belül csak az eleve a Kárpár-medencében élt magyarok és az Árpád Fejedelemmel visszatért magyarok élhettek. Minden más velük érkezett idegen nép csak a gyepűn kívül foglalhatott helyet. Ez a védelmi rész képezte az ország határát, az úgynevezett belső gyepűt. Ezen kívül létezett egy külső határvédelmi rész, amely a belső gyepűtől kb. 200 km távolságig nyúlt ki a belső gyepű vonalától. Ez a rész nem volt gyepűvel elkerítve, mert az egész területet védelmi részként használták, mint egy hatalmas külső gyepű területet, ahol a száguldó felderítő tizedek, századok rendszeresen ellenőrzéseket végeztek, és a hírvivő tizedek, századok hírviteli négyszöghálót alkottak. Ez a kém és hírviteli rendszer azt eredményezte, hogy a táltosok (magosok), és a SZER (vezéri törvényhozó tanács) 24 órán belül minden ellenséges megmozdulásról értesült, ami a külső gyepűn vagy annak határán történt. Ez a határvonal nyugat felé már a pozsonyi csata előtt az Ennsig, illetve a Vippaváig kitolódott.

– Felderítés és hírvitel.

A felderítőik (fürkészek) és a hírvivőik a belső gyepűn kívül rendszeresen mozogtak.

Ezen kívül, egy-egy hadjárat előtt az alapos hírszerzés érdekében mélyen az ellenséges területeken belül kikémlelték a viszonyokat, és azonnal hírt vittek a Szemek a bekövetkezett változásokról. A fürkészek feladata volt kikémlelni:

– a terület domborzatának pontos elhelyezkedését és kiterjedését (hegyhátak, hegycsúcsok, dombok, völgyek, szorosok, lankák, síkságok stb.)

– a terület növényzetének és a növényzet összetételének milyenségét (erdős, bokros, füves, kopár, nádas)

– a terület vizeinek elhelyezkedését (folyók folyásirányát, szélességét, gázlók elhelyezkedését, mélységét, a tavak kiterjedését, a lápok és mocsarak kiterjedését. A tó-, láp- és mocsár gázlók helyét)

– a terület állatainak fajtáit és közelítő mennyiségét

– a terület lakhelyeinek elhelyezkedését és ezek létszámának körülbelüli nagyságát

– a lakhelyek védelmének mikéntjét és erősségét

– a területen élő emberek egymás közötti jó vagy rossz viszonyát

– a hadsereg állományának és harceszközeinek változását

– az őseikről elrablott kincsek bújtatott helyét.

Mindezeket az ellenséges területen mozgó fürkész tizedek (kémek) és a velük együtt mozgó négyszöghálós rendszerben elhelyezkedő hírvivő tizedek hajtották végre, akik 150 napi hadtáppal voltak ellátva a magyar hadtáprendszernek köszönhetően (húspor, tejpor és köles: 18-18 kg, valamint zab). Kb. 140 nap után váltották őket. A hírvitel olyan gyors volt, hogy 24 óra alatt 400 km távolságot tudtak áthidalni.

A POZSONYI CSATA

Már 907. június 17 -én roppant nagy létszámú (töb,b mint 100.000 fő) sereg gyűlt össze az Ennstől nyugatra, Ennsburg vára és Szent Flórián kolostora között, Lajos király személyes felszólítására, ahol mint a sereg fővezére állapította meg a követendő hadi tervet. Erről az ott lévő gyepű környezetben, vagyis a határőr területen működő magyar fürkészek és az őrségi emberek, a magyar hírvivő lánc közreműködésével azonnal értesítették a magosokat és a Szert, vagyis a Vezéri Törvényhozó Tanácsot. Ez azt jelentette, hogy a kb. 340- 360 km távolságban lezajlott események minden részletéről Árpád Nagyfejedelem és vezérkara 24 órán belül, azaz június 18-án már értesült.

Az Ennsburgban megállapított haditerv szerint az egyesült seregnek – mely legnagyobb részt nehéz gyalogságból állott – három részre osztva, egyszerre kellett előre nyomulnia a Duna völgyében, a Dunán és a Dunához kőzel. Lajos királlyal együtt Burghárd passaui püspök, valamint Aribó gróf a tartalék sereggel Ennsburgtól nyugatra, annak közvetlen közelében maradtak és várták a fejleményeket. A Duna északi, azaz bal partján Luitpold keleti határőrgróf (herczog) vonult előre 50.000 emberrel. A Duna déli, azaz jobb oldali partján Dietmar salzburgi érsek, Zakariás sebeni, Ottó freisingi püspökök, Helmprechr, Hartvich és Gumpold apát urak vonultak 40.000 emberrel. Középen, a Dunán, hajókon Sieghard herceg (herczog), a király rokona Rarhold. Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal 10.000 fős sereggel úsztattak lefelé a két parton vonuló két sereg védelme alatt.

A Duna két partján vonuló seregnek elsősorban az volt a fő feladata, hogy védelmezze a Dunán úszó hajóhadat, mivel ezen szállították a tartalékokat és a hadtápot. Ezért a vonulás közben nekik állandóan a lehető legközelebb kellett vonulniuk a vízhez a part mentén. A sereg aránylag nagyobb zökkenő nélkül, de lassan (kb. 13,5 km/nap sebességgel) vonult a Duna partján és a Dunán lefelé. Ugyanis a külső határőrvidéken (külső gyepű területen) a Dunától távolabb tartózkodó fürkészek és hírvivő tizedek a helyükön maradtak, és csak a Duna mellettiek nyugtalanították cseltámadásaikkal a vonuló sereget. Árpád Nagyfejedelem, mivel a jól kiépített fürkész hírvivő rendszernek köszönhetően folyamatosan mindenről idejekorán értesült, időben értesíteni tudta a törzsek vezetőit, és a Szerben meghatározták a védekezés módját. Ennek alapján összevontak hét fél-tumánt, azaz 35.000 harcost (egy tumán = tízezer harcos = száz század). A fürkészek és az őrség Duna menti szakaszán elhelyezkedő őrzők által összegyűjtött információkat a hírvivők eljuttatták a magosokhoz, akik felülvizsgálták, elemezték és összesítették azokat. E felülvizsgálat eredményét a magosok a Szer elé terjesztették. Ez alapján Árpád és a Szer az ellenséges sereg fogadását, feltartóztatását, a védekezés helyét Pozsony tól nyugatra kb. 15 km-re, a Duna déli oldalán, a mai Hainburgnál (Beregvár ) találta legkiválóbbnak. Amennyiben tüzetesen átnézzük a Hainburg környékéről 2004-ben kiadott 1:25.000-es léptékű térképet, és tüzetesen megvizsgáljuk a helyszínt, végtelenül érdekes tényekre bukkanunk. Ez az, amire a nagyokos történészeink nem vették a fáradságot, ezért csak az íróasztal mellett ötlötték ki a csata nagyjábóli lefolyását és kimenetelét.

Egyes történészek a nyugati seregre vonatkozóan azt állítják, hogy az 7 km-t tett meg naponta. Ez azonban teljességgel képtelenség. Ebben az esetben, ha napi nyolc órát gyalogoltak volna csak, akkor 870 métert tettek volna meg óránként. Ugyanakkor tudjuk, hogy a római birodalom északi határa ezen a részen a Duna volt. Ezért a rómaiak a határvédelem érdekében a Dunától délre a part mentén, a mocsarakon kívül szokásukhoz híven a légiók biztonságos és lehetőleg gyors vonulását elősegítve, nagyon jó, kővel burkolt utakat építettek ki. Ugyanakkor az északi oldalon a római birodalmat állandóan támadó germánok az északi oldalon, ugyan nem köves, de nagyon jó, járható utakat jártak ki a hatásos támadások végrehajtása érdekében. Ezt figyelembe véve ez a sereg legalább 13,5 km-t tett meg naponta.

A különböző történelmi leírások különböző dátumokat és különböző helyszíneket jelölnek meg a csatával kapcsolatban. Van, aki Bánhida térségébe teszi a helyszínt, és július közepére, augusztus elejére a csata lefolyását. Van, aki Pozsonytól nyugatra teszi a helyszínt, és július 3-7. közé a csatát.

Nézzük meg, mi a valóság?

Az Ennsburg és Bánhida közötti távolság 337 km. Ezt az utat 13,5 km/nap menetsebességgel 26 nap alatt lehet megtenni. Ez azt jelenti, hogy Ennsburgtól június 17 -én elindulva az ellenséges sereg július 13-án ért el Bánhidához, olyan módon, hogy a Lajta keleti oldalán húzódó belső gyepű védelmén átverekedte magát. Azonban sem az akkori gyepű környezetében, sem Bánhida környezetében a csatára utaló jelek és elnevezések nem maradtak fenn. Ugyanakkor Bánhida több mint 17 km-re délre van a Dunától. Ennsburg és Hainburg (Beregvár) közötti távolság 205 km. Ezt a távolságot napi 13,5 km/nap menetsebességgel kb. 16 nap alatt lehet megtenni. Ez azt jelenti, hogy az ellenség pontosan július 3-án érte el ezt a helyszínt. Ugyanakkor a helyszíni szemlén feltárt földrajzi viszonyok (domborzat, erdőség, mocsár), valamint a fent említett térképen lévő, a csata lefolyására utaló (ma is élő) helyiség és dűlő nevek magukért beszélnek. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a csata ezen a helyszínen folyt le. Egyben azt is bizonyítja, hogy július 3. és 7. között történt az összetűzés.

Mit mutat a térkép?

Amennyiben nyugat felől közelítünk Hainburg-Pozsony irányába, akkor rátekintve a térképre, megvizsgálva a helyszínt, a következőket láthatjuk:

A Duna déli (jobb) partján, Pozsonytól kb. 33 km-re található Hasi-au (nyúl-jaj) vagy másképp írva: Has-lau (lanyha, fáradt nyúl) helység.

Tőle délnyugatra találjuk Ellendenhof-ot (Csont-udvar), tőle keletre, valamint Haslautól délre terül el az Ellenden wald (Csont-erdő) és a Roh-rauer wald (Zsombékos erdő). Haslautól keletre 5 km-re van Regelsbrunn (Tisztakút) helység, tőle keletre 2 km-re a Wildungsmauer (Vadőr) nevű hely. Tőlük délre 2 km-re Scharndorf (Sarokfalu). Sarokfalutól délre, 3 kmre In der sutz (Sónyalató) lankás rész, és délebbre, Sarokfalutól 5 krn-re Heidfeld (Pogányföld) rét található. Vadőr helységtől keletre, 4,5 krn-re található Perronell-Carnuntum. Tőle észak-nyugatra a Duna partján terül el a mocsaras Rübenhaufen (Répasziget), északkeletre a szintén mocsaras Rohrhaufen (Nádassziget). Innen délebbre, de P-C-tól észak-nyugatra eső zsombékos részt ma is Gstetten-au-nak (Folytonos jaj) hívják. Ugyancsak tőle észak-keletre lévő, a Duna felé eső zsombékos részt Schloβau-nak (Zár-jaj) nevezik. Tőle délnyugatra 1 km-re van a Heidentor (Pogány-kapu), majd délre, 1,5 krn-re a Türkenschanze (Türk-sánc = Magyarsánc) található, és ide fut be az Ungarnstrafle (Magyar út) is. P-C-tól keletre, 3 km-re látható Bad-Deutsch-Altenburg (Némer-Óvvár-Fűrdö), röviden B-D-A. Itt kezdődik egy összefüggő, keletre, délkeletre, délre kiterjedő, átlagosan 350 méter magas domblánc. Ennek középső része a B-D-A-tól 3 km-re keletre lévő Hainburgig (Beregvár) egészen megközelíti (1km-re) a Dunát. E domblánc északi vonulata magában foglalja nyugatról kelet felé a kövétkezőket: Pfaffenberg (Pap hegy; 331 m), Hexenberg (Boszorkányhegy; 360 m) Hundsheimerberg (Kutyalaka hegy, 480 m), Weiβes Kreuz (Fehér kereszt, 363 m), Rotes Kreuz (Vörös kereszt, 255 m), Wangheimer Wald (Pihenőarc erdő, 226 m), Hinlerberg (Gáthegy, 298 m). A déli vonulata a Spitzerberg (Csúcshegy, átlagosan 302 m magas). A domblánc észak-déli kiterjedése 6 km. A nyugat keleti kiterjedése 9 km. A legészakibb pontja Hainburgnál a Schlossberg (Várhegy vagy Zárhegy, 291 m). A Várhegytől északra van egy kb. 750 m szélességű szoros (ahol ma Hainbburg keleti része fekszik), amit a várhegy és a Dunából kiemelkedő Braunsberg (Barnahegy, Tarkahegy) fog közre. A Barnahegy teteje 346 méter magas, és kb. 2500 m2 felületű sík terep. Kitűnő megfigyelő hely. Innen ellátni keletre a Morva torkolatnál lévő Dévényig, sőt tovább, egészen Pozsonyíg, Délkeleten végig lehet követni a Duna és a domblánc északi vonulata által behatárolt lankás, kb. 3,5 km széles, valamint 4 km hosszú, átlagban 160 m magasan (a Duna szintje felett 20 m magasan) elterülő hatalmas sík terepet, amely a Barnahegy és a Várhegy között kb. 750 m-re szűkül össze. A Barnahegyről jóllehet látni a Várhegyet, valamint a mögötte lévő, a Várhegy, valamint a domblánc északi vonulata közötti kb. 200 m széles, kb. 200 m magasságban lévő szoros részt, ami kelet felé szintén az előbb leírt sík terepbe nyílik. A Barnahegyről jól áttekinthető a Duna déli partja és az északi domblánc közötti rész, egészen az innen 17,5 km-re lévő Haslauig. A Barnahegy közvetlenül a Dunából emelkedik ki. A Dunára néző oldala kb. 2 km hosszú, és az alsó része kb. 700-os emelkedésű, olyan 25-30 m magasságig. Ezen a magasságon már egészen lankás, és az egész terület erdővel borított. A déli partot, Hainburgról nyugatra egész Haslauig, a Duna partjától fél-egy km széles, bokrokkal, fákkal tarkított mocsár övezi, ami miatt nem lehet jól látni a folyón közlekedő hajókat. Így néz ki tehát ezen a részen a Duna déli (jobb) partja. A Duna északi (bal) partja egészen érdekes képet mutat, A Barnahegyről jól látható és áttekinthető az egész északi, szilárd felületű sík terep, ami nem más, mint a Morva mező.

Haslau távolságából kelet felé elindulva a következőt tapasztalhatjuk: Haslaunal könnyen át lehet menni a 350 m széles Dunán, amely itt eléggé sekély, mivel gázló rész. A túlparton először az Uferhausba (Parti ház) ütközünk. Innen szinte egyenes, kb. 100 m széles, szilárd alapú út vezet Orth an der Donau (Dunához vezető hely) helységhez. Ettől délnyugatra, a Dunától 3 km szélességben elterülő mocsaras, zsombékos területen találjuk Stenafurt-ot (Köves gázló), Grundboden-t (Szilárd talaj), Tierbodent (Kutya-föld) és Mühlschüttőr (Malomhordalék). A szilárd alapú útrésztől keletre, egészen majdnem a Morvának a Dunai beömléséig, a Duna északi (bal) partjától átlagban 2 km szélességben mocsaras, zsombékos, fás rész terül el. Ebből adódóan az északi parton ezen a részen még annyira sem közelíthető meg a vízpart, és nem láthatók a vízen úszó hajók, mint a déli oldalon. A szilárd alapú úttól elindulva, ezen a mocsaras, zsombékos részen a következő megnevezések tűnnek fel a mocsaras területi részen: Obere-Stockmaiβ (Felső szilárd terület), Aussatz (Kiugratás), Untere-Stockmaβ (Alsó szilárd terület), Biberhaufen (Hódföld), Grenzböden (Határ-föld), Rauhenmalβ (Füstejelzés), Bannau (Kényszer-jaj), Ec-kartsau (Sarok-jaj), Hausau (Házjaj), Mühlhaufen (Malom-sziget), Tiergarten (Kutya-kert), Alte Au (Ó-, Régi-jaj), Schanzlhaufen (Sánc-sziget), Herrgottshaufen (Úristen sziget), Mittergescheid (Éjféli mesgye), Groβe Au (Nagy-jaj), Jägerwiese (Vadászmező). A Dunától 2 km szélességben elterülő mocsaras részről északra nagyjából szilárd talajú mezőség terül el, ez a Morva mező. Ennek néhány helyét megtekintve a következő neveket láthatjuk: az Orth an der Donau-tól (Dunához vezető hely) kelet felé először a Heidboden (Pogányföld) látható. Pogányföldtől északra kb. 4 km-re van Breitstetten (Széles állás). Majd a Gangerfeld (Folyosó-, Átjáró-mező) következik. Majd a Kopfstetten (Fej állandó helye, Vezér helye) helységet látjuk. Tőle északnyugatra található Haringser feld (Várakozó mező), Schieβ-platz Haringsee (Lövőhely váró), még északabbra Haringsee (Váró). Tőle északkeletre Kopfstetten Eckaresau (Fej állandó helye sarok-jaj), délkeletre a Stopfenreuth (Bánattal töltött, Bánatban álló) helység terül el. Ettől északra az Engelhartstetten (Angyal erősség, Angyalvár) látható. Innen nyugatra a Swarzlackenwiese (Feketeföldmező] fekszik. Ettől északra a Niedermeiden (Alacsonyan elkerülő rész) két helye látható. Közvetlenül a Morva folyónál, ami itt kb. 15 m széles, és nyár közepén csak kb. 0,7 m mély, Dévénnyel szemben van a Blumengang (Virágfolyosó ). A Duna Dévénytől Pozsony felé kb. 3 km hosszan mindössze 220 m széles, és a part teljesen sík terület, csak Dévénynél emelkedik meg a parttól távolabb kb. 18 méter magasságra.

Tehát könnyen át lehet menni mind a Dunán, mind a Morván. Ezt a területet teljesen feltérképezve jelezték Árpád apánknak, és a Vezéri Törvényhozó Tanácsnak. A fentiek ismeretében a Vezéri Törvényhozó Tanács alapos megfontolást kővetően, még jóval az ellenség megérkezése előtt a hét fél tumán öt hetedét, azaz 25.000 embert a fent leírt Hainburgnál lévő Barnahegy és Várhegy délkeleti oldalán lévő hatalmas lankás sík terepre vonta össze, a következő módon: a Barnahegy és a Várhegy, valamint a Várhegy és a hegylánc közötti szoros sal szemben, a hatalmas sík területen csak kb. nyolc ezrednyi harcost állított fel kb. 3 km-re a szorosoktól, de jól láthatóan. Kb. 6.000 harcost a Barnahegy keleti oldalába, a fák-bokrok mögé bújtatott, akiket a szoroson bejövő ellenség nem észlelt. Kb. 8.000 harcos pedig a kelet felé vonuló domb lánc északi lankás lejtőin a fák, bokrok sűrűjében bújt meg. 1.000 harcos a Barnahegy Dunai oldalán a 20- 30 m magasságban végigfutó, fákkal és bokrokkal eltakart lankás részen bújt meg. Árpád Nagyfejedelem a Barnahegyen helyezkedett el, ahonnan minden irányban jól láthatta a hadszínteret. A Barna hegyen kb. ezerre tehető őrség volt, valamint kijelző és hírvivő harcosok is körül vették. Ugyanakkor a Várhegyre is telepített kálokat néhány száz harcossal. Ugyancsak a Fehérkereszt nevű csúcsra és a Csúcshegy északnyugati részén lévő 302 m-es kiszögelésére is telepített kálokat néhány száz harcossal. Ezek szolgálták a jelzések átvitelét a csúcshegy délnyugati részére. A fennmaradó 10.000 harcost a Petronell-Carnuntumtól délre eső Pogány-kapu, Magyarsánc, Magyar út védelmére rendelte. Ezeknek előreláthatólag a felvonuló ellenséges sereggel nem kellett harcba bocsátkozniuk. Erre vonatkozólag jól számított Árpád fejedelem, mert a parton felvonuló ellenséges sereg állandóan látó távolságban akart lenni a flottától, ami egyébként a mindkét parton végighúzódó mocsár miatt nagy nehézségbe ütközött. A tartalékokat (vezeték lovakat, nyílvesszőket. élelmiszert) részben a Barnahegyen, részben a domblánc északi felén elhelyezkedő sík terep keleti részén és részben a Csúcshegy vonulata alatt helyezték el.

A helyben lakó, a területet jól ismerő Őrség (Kárpát-medence belső gyepűje) emberei mutatták meg a magyar harcosoknak azokat a területeket a Duna déli oldalán lévő (Állandójaj, Répássziget, Zár-jaj, Nádassziget) mocsarakat, zsombékokat és a nádas, fás területeket, ahova érdemes beszorítani az ellenséget. A Szer nem véletlenül határozott úgy, hogy először itt támad a magyar sereg:

– egyrészt azért, mert a bal parton vonuló sereg csak 40.000 fő volt

– másrészt ez a terület a lovas cseltámadásnak sokkal jobban kedvezett mivel a szorosoktól keletre elterülő nagy, sík terepen a lovasság kénye kedve szerint tudott mozogni

– harmadrészt az ellenséges nehéz felszerelésű gyalogság nem ismerve a két szorostól nyugatra húzódó veszélyes nehéz és keskeny részen járható terepet, nehezen volt mozgatható, ugyanakkor könnyen volt oldalba támadható

– negyedrészt várható volt, hogy a Barnaheggyel szemben fog az ellenséges hajóhad lehorgonyozni, mert innen nem vár támadást.

Az ellenséges sereg 907. július 3-án érte el azt a helyet, ahol Árpád Nagyfejedelem kijelölése alapján a magyar sereg várt rájuk. Miközben a magyarok néhány százada a jól bevált cseltámadásokkal tizedelte még az említett szorosoktól nyugatra felvonuló déli ellenséges sereget, maga után csalogatva őket, ezalatt a búvárok egy csapata felkészült a hadihajók megsemmisítésére. Sötétedés után a Barnahegy északi oldalán elhelyezkedő, 25-30 méteres magasságú helyeikről az íjászok a tőlük kb. 250 méterre lévő hajókat szinte pontos célzással, olajjal átitatott taplós nyílvesszőkkel. valamint olajjal átitatott kenderkócos nyílvesszőkkel felgyújtották. A hajókon ebből adódó zűrzavar alatt a búvárok teljes csöndben megfúrták azokat, így az égő hajók mind elsüllyedtek. Sieghard herceg (herczog) és Eisengrin főúr is csak csúfos futással menekült meg, és Rarhold. Hattó, valamint Einhard a habokban, valamint az északi ingoványban lelte halálát. Ezzel a tettükkel a magyarok megakadályozták az ellenség két serege közötti összeköttetést, és az ellenség elvesztette a tartalékait, valamint az élelmiszer utánpótlását. A szorosoktól nyugatra letáborozott ellenséges sereg nem tudta megakadályozni a hajók teljes pusztulását, mert a Barnahegy alsó, meredek lejtőjére nem tudott felhágni.

Másnap, július 4-én hajnalban, pirkadatkor a magyarok néhány százada megrohanta az ellenséges tábort, a szorosokon át keleti irányból. A váratlan támadás jelentős veszteséget okozott. Azonban a cél az volt, hogy a szorosokon át maguk után csalogassák az ellenség nagy részét. Amikor az ellenség utána zúdult a szorosokon menekülést színlelő lovas századoknak, és meglátta a kevés számú magyar sereget a sík terep végén, még jobban felbőszült, és rohamra indult. Árpád Nagyfejedelem ekkor megadta a jelet a szemben álló 8.000 főnyi seregnek a támadás megkezdésére. Miután az ellenség kb. 2 km mélységben bejutott a szoroson, a szemben lévők lovas vágtában nyílzáport indítottak. Ekkor a Barnahegy mögött, valamint a domblánc fái alatt megbúvó ezredek is megkapták a támadásra a jelet, és oldalról körbezárva a síkságon lévőket kelet felé nyomták, és a síkság végén lévő harcosokkal együtt az ún. Zárjaj nevű helyen teljesen megsemmisítették őket. Ugyanakkor a szűk szoroson visszaszorították a többieket, akik így nem tudtak itt támadásba fejlődni. Itt, a keleti részen szörnyű pusztítást vittek véghez, mert a gyorsan mozgó lovasok a jó helyismeret birtokában ezzel a módszerrel megsemmisítették az ellenség jelentős részét. Később azonban az ellenség rájött, hogy ez számukra nem járható út. Megpróbáltak a biztonságosabb nyugat felé visszavonulni. Ekkor kapták meg a Pogánykapunál és Magyarsáncnál lévő ezredek a parancsot a hátba támadásra. Ennek következtében az ellenség hátulsó, nyugat felőli részét beszorították a Gstetten-au-i (Állandó-jaj) ingoványos részbe, és lenyilazták. Estére már a Duna déli oldalán lévő ellenség több mint fele a fűbe harapott. Ekkor a magyarok visszavonultak a domb lánc északi és déli oldalán lévő erdős, bokros, dombos részre, valamint a Barnahegy mögé, majd lezárva a szorosokon az átjárás lehetőségét, a jól bevált több gyűrűben. Lovakkal együtt felállított őrségük mögött biztonságban tudták magukat.

mtt28_01

Készült a BEV – Bundesamf für Eich- und Vermessungswesen – 2004-ben kiadott, 1:25000 léptékű, Hainburg környékét ábrázoló térkép és a helyszíni szemle alapján

Másnap, 5-én a magyarok hagyományos szokásukhoz híven kora hajnalban, pirkadatkor meglepték az ellenséget, keletről és nyugatról egyaránt. Azonban azoknak is erős őrségük volt, valamint éberek voltak. Ezért a magyarok a régi pártus őseik taktikáját vetették be. Állandóan a századok egymást váltva szemből megrohanva támadták az ellenség sorait, és amikor az ellenség úgy érezte, hogy közvetlen közelről kézitusába bocsátkozhat, hirtelen hátat fordítva elszáguldottak a helyszínről. Alig hogy eltűntek, már is a következő, pihent századok vitték véghez ugyanezt. Az ellenséget az állandó készenléti feszültség, a folyamatos ember veszteség és a hiába való erőlködés teljesen kifárasztotta. Ennek köszönhetően késő estére a magyarok teljesen körülzárták és beszorították a Schloβau (Zár-jaj) ingoványos részbe az ellenség nagyobb részét, és megsemmisítették.

Akik futással menekültek nyugat felé, azokat Haslaunál (Nyúl-jajnál) morzsolták fel, bekergetve őket az Ellenden-Waldba (Csont erdő) és Ellendenhojba (Csontudvar). Ezzel teljesen megsemmisítették a Duna déli oldalán felvonult egész ellenséges sereget. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspök, valamint a többi főpap a csata helyszínén halt meg. Az északi oldalon táborozó sereg minderről aznap nem értesült, mivel a Duna északi oldalán lévő 2 km széles, zsombékos, fás, ingoványos rész, valamint a déli parton lévő mocsaras, fás, zsombékos rész és a Barnahegy eltakarta előlük a történteket. Ugyanakkor Árpád Nagyfejedelem és vezérkara, a Barnahegyről pontosan látta az északi oldalon táborozó sereget, és annak minden mozdulatát.

Késő éjszaka Árpád Nagyfejedelem pihenőt rendelt el. A magyarok az előző naphoz hasonlóan felállított őrségük mögött biztonságban pihentek. Július 6-án reggel megkezdték lovaik, fegyvereik, nyergeik rendbetételét és előkészítését a folyón való átkeléshez. Ebből a tevékenységből a Duna túlpartján lévő ellenség megfigyelői nem következtettek arra, hogy a magyarok az északi oldalon akarnak támadni, mert nem láttak hajókat, csónakokat. tutajokat felvonulni. Az ő észjárásuk szerint ugyanis, csak így lehet átkelni a folyón. Délután Árpád Nagyfejedelem a magyarok ősi szokása szerint nagyjából két egyenlő részre osztotta seregét. A Nyúl-jajnál lévő gázlónál pihenő és várakozó ezredekhez csatlakoztatta a Pogány kapunál és a Magyar sáncnál a 7.000 harcossal kiegészített seregrészt. Az itt összegyűlt 16.000 harcos feladata lett éjjel 11 óra körül a Dunán lévő gázlón való átkelés. Ugyanakkor a sereg másik részét a Barnahegy déli oldalán sorakoztatta fel saját vezetésével, amit az ellenség nem láthatott, mert eltakarta előle a Barnahegy és a 2 km széles erdős mocsár. Ennek alapján az ellenség biztos volt abban, hogy a magyaroktól nyugodtan aludhat. Éjjel 11 óra körül, amikor már ebben a nyári időszakban is teljesen besötétedett, a parancsnak megfelelően mindkét seregrész megkezdte a Dunán való átúsztatást, csendben, láthatatlanul.

A nyugati, a Nyúl jajnál lévő seregrész a 350 m széles Dunán lévő gázlónak és a mocsaras részből kivezető kb. 100 m széles útnak köszönhetően már éjfél után fél kettő kőrül hadrendben állt Orth an der Donau (Dunához vezető hely) és Breitstetten (Széles állás) helyek között. Keleten Árpád Nagyfejedelem vezetésével Dévénytől 1,5 km-re keletre az itt felsorakozó seregrész a 220 m széles Dunán (a lovakra szerelt bőrtömlők segítségével, a harcosok pedig a lovuk mellett úszva) közel egy óra húsz perc alatt átúsztatott. Ezután húsz perccel már Dévénynél a Morva folyó partján álltak. A 15 m széles és kb. 0,7m mély Morva folyón és a Virágfolyosón átkelve éjfél után fél kettő körül már a Virágfolyosó és Niedermeiden (Alacsonyan elkerülő rész) kőzött hadrendben felálltak. Itt csendben várakoztak kb. éjfél után két óráig. Ekkor, amikor az emberek a legmélyebben alszanak, Árpád Nagyfejedelem megfújatta a harci tülköket. Azonnal megjött nyugatról a tülök és füst (láng) jelzéses válasz. Ebben a pillanatban két oldalról megkezdődött a fergeteges lovasroham. Az irtózatosan sodró erejű, váratlan támadás a legmélyebb álmában érte az ellenséget. A mindkét oldalról támadó magyarok reggelre kelve már az ellenség harmadát lenyilazták. A többiek teljesen megzavarodtak. Ennek köszönhetően a nyugaton harcoló magyar sereg délután öt órára a közelében lévő ellenséges seregrészt bekerítette és beszorította a Bannau (Kényszer-jaj), az Eckartsau (Sarok-jaj) és a Hausau (Ház-jaj) elnevezésű mocsaras ingoványos részbe, és mind egy szálig lenyilazta. Keleten, az Árpád Nagyfejedelem vezette seregrész pedig a vele szemben álló ellenséges csapatokat bekergette a Groβe Au (Nagy-jaj), a Stopfenreuth (Bánattal teli), és az Alte Au (Régi, Ó-jaj) elnevezésű mocsaras, ingoványos részbe, és egy szálig lenyilazta. Délután öt óra körül a két seregrész körülvette a Kopfstetten (Fő-, fej, vezér-állás) helyet, és Kopfstetten Eckaresau (Főállás Sarokjajnál) a vezérekkel együtt a teljes ellenséges sereget felszámolta. A sereg a fővezérrel, Luitpolddal és Eisengrin főasztalnokkal, valamint 19 bajor főúrral együtt gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Csak tízegynéhány embernek sikerült megmenekülnie. Ezek lóhalálában vágtattak Ennsburgba, Lajos királyhoz, aki ott várta a híreket. A magyarok az Ennsburgig terjedő gyepű területén lévő fürkész-hírvivő tizedeknek köszönhetően pontosan értesültek az Ennsburg közelében állomásozó tartalék sereg nagyságáról és mozgásáról. Némi pihenő után a tartalék nyílvesszőkkel és élelemmel feltöltve magukat, a magyarok több százada Ennsburg vára felé vette az irányt. Útközben felégették Szent- Pölten monostorát. Mikor elértek Ennsburg térségébe, Lajos király felvonultatta ellenük a tartalék seregét.

A magyarok hátráltak kelet felé a mai Ennstől kb. 30 km-re lévő Ludwigsdorf (Lajosfalva) helységig, ahol erdők szegélyezte térség volt, és ahol az erdők sűrűjében előzőleg hátrahagyott sok század elrejtőzött. Itt lelassítottak, hogy erősen magukra vonják az ellenség figyelmét. Az ellenség örömmel teli dühvel rohant rájuk, azt remélve, hogy végre visszaadhatja a kölcsönt. Ekkor a magyarok megfordultak, és az erdőben megbújó századok is rázúdultak az ellenségre. A magyarok nyílvesszői percek alatt rettenetes pusztítást vittek véghez a meglepett, szinte megbénult ellenség sorai között, és rövid idő alatt teljesen megsemmisítették a tartalék sereget. Lajos királynak is csak kevesed magával, nagy nehézségek árán sikerült Passauba menekülnie, Az ellenség veresége teljes volt. Ezt a tényt az egykorú és későbbi évkönyvírók sem tagadják. Lajos király már nem mert többé bajorföldön tartózkodni. Németföld biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Ennstől keletre eső vidék – ma Ausztria keleti fele – teljes egészében most már szilárdan a magyarok birtokába került. Még az augsburgi csatavesztés után is, egészen Géza fejedelem idejéig meg is maradt. Nem volt olyan nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei 955-ös) csata, ahogyan azt a nyugat felfújta, és ahogy azt a finnugrista történész uraink nekünk bebeszélik. Az általuk emlegetett 100.000-es veszteség a hamisítás csimborasszója, mert a teljes magyar haderő összesen hét tumánból állt, ami kb. 70.000 harcost tett ki. A hét tumánból csak három féltumán, azaz 15.000 harcos volt Augsburgnál. Ebből két fél tumán 5.000-5.000 harcos foglalt állást Lél és Bulcsú vezetésével a Lech folyó nyugati oldalán, a harmadik fél tumán pedig 5.000 harcossal, Botond vezetésével a Lech folyó keleti oldalán. Botond a vitézeivel, a 10.000 elárult és ennek következtében fogságba esett, lefegyverzett magyar harcos embertelen és ocsmány lemészárlása után, jogos haragjában végigpusztította a bajor földet. Erről és a nyugatiak által elkövetett fegyvertelen emberek lemészárlásáról elfelejtenek szólni a finnugor nyelv- és történelemszemlélet hívei. Elfelejtenek említést tenni továbbá sok más nyertes csatáról is, többek között a 910-ben megvívott augsburgi ütközetről, ahol a magyarok szintén győzelmet arattak a nyugat hadserege fölött. Ezek az urak csak a vesztes csatáinkat fújják föl, és sulykolják belénk, hogy minél kisebbnek érezzük magunkat.

A pozsonyi csata olyan nagy jelentőségű volt, hogy utána több mint 100 évig nem merte a német-római közösség háborgatni Magyarországot. Óriási tettet hajtott végre dicső, nagy Árpád apánk, amikor teljesen szétverte azt az egyesült európai hadsereget, amelynek a zászlajára az volt írva, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni.

Vigyázat, most is aktuális ez a jelszavuk !!!

Az Árpád Nagyfejedelem által létrehozott magyar államban egyesített őslakos és visszatért magyarság által alkalmazott hadi művészet magasan felülmúlta a nyugati népek hadviselési próbálkozásait. A magyarok őseiktől: a kos-káldeusoktól, a szkítáktól, a pártosoktól, a hunoktól átvett hadi stratégiát és taktikát a kornak megfelelően továbbfejlesztve kitűnően alkalmazták. A központi vezetés, mind a felderítés, mind a hírvitel által kapott információk a mágusok (magosok) által elemzett és összesített eredményét a Szerben megtárgyalta.

Ennek alapján eldöntötte a századok kellő időben való bevetését, átcsoportosítását, a pihent tartalék századok és a kifáradt, üres nyíltegzű századok cseréjét. Mind ezt a századok óramű pontossággal hajtották végre. Ennek köszönhették, hogy sokszor, mint a pozsonyi csatában is, teljes diadalt arattak a sokkal nagyobb számú ellenség felett. Azonban a magyar nemzet nagy áldozatot adott a pozsonyi csata gyözelméért. Árpád Nagyfejedelem a csatában megsebesült, és ennek következtében a csata után nem sokkal meghalt. Árpád apánknak kilenc gyermeke született. Ezek közül négy volt leány, öt pedig fiú. A fiúk közül a legidősebb Levente volt, aki a hon visszafoglalás bolgárok elleni csatájában a görögök árulása következtében a Keszi törzs nagyszámú harcosával együtt hősi halált halt. Tarhos, Üllő és Jutas, a három fiatalabb a hadjáratokban vesztette életét. A legidősebb leány, Agocska, a hon visszafoglaló haderő zöme hátát biztosító besenyő hadtest vezére bekéjéhez, Teveléhez ment feleségül.

Ebből is látható, hogy az ún. besenyő támadás kitalált mese. Zsolt pedig aki a pozsonyi csata idején 14 éves volt, apja örökébe lépett.

2007-ben a dicsőséges pozsonyi diadal és a dicső hon- és államalapító Árpád Nagyfejedelmünk halálának 1100 éves évfordulójára emlékeztünk!1

POÓR MIKLÓS


 

1 Jellemző a 2007-es év tudathasadásos közélerére, hogy egyetlen állami megemlékezés sem (!) volt – a parlamenti ellenzék is hallgatott – és a média sem tájékoztatott talán legnagyobb nemzeti ünnepünk millecentenáriumáról. Örvendetes azonban, hogy 2007 nyarán Kárpát-haza számos pontján, egymástól függetlenül hagyományőrző egyesületek, civil szervezetek, alapítványok emlékeztek meg méltó módon Árpád apánkról és a dicsőséges pozsonyi csatáról- köztük e jegyzet írója is. (KGCs)

Megjelent: www.magyarmegmaradasert.hu

Admin: A cikk továbbközlésével emlékezünk meg ősapáink világraszóló győzelméről.

Tovább

pozsonyicsata-lovassaga

Felejtésre ítélt múltunk: a Pozsonyi csata.

A háború céljaként Lajos, keleti frank király elrendeli: decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis “rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak” írja az annalium Boiarum.

Előzmények:

795-796 között Károly frank király fia, Pippin befejezi azt, amit apja elkezdett! Megdönti az avar (a magyarság egyik megnevezése) birodalmat és elrabolja-, majd hűbéresei között szétosztogatja azokat az avar kincseket, amik Pannónia (Dunántúl) megszállásával a kezére kerülnek. Az évek múlásával egyre egyértelműbbé válik, hogy az avarnak nevezett magyarság, önerőből képtelen visszafoglalni elvesztett birtokát, annál is inkább, mert bolgárok az Alföld jelentős területét is elfoglalták, illetve a Felvidék jó része is morva megszállás alá kerül. Tehát a Kárpát-medencei Őshaza ismét segítségre szorul! A magyar alapítású Kijevben, a fegyvergyártásunk központjában megkezdődik a felkészülés az Őshaza katonai megsegítésére. Végül is erre 895-896 között sor. Ezt nevezzük tévesen Honfoglalásnak! Az Őshaza katonai visszafoglalásának érdekében Árpád fiának, Leventének a vezetésével 20-25 ezer főt számláló hadsereg indul a Bolgár cár ellen harcoló Bizánc megsegítésére. Feltehetően kiderül a magyarság, Kárpát-medence újboli elfoglalására irányuló terve, ezért Bizánc és a bolgárok különbékét kötnek, így a magyar hadsereg magára marad a bolgárok ellen! Harcukat folytatják, ugyan végső győzelmet aratni nem tudnak, de hősies harcban a bolgár katonai erőt sikerül lényegesen legyengíteni. Közben a Vereckei hágón keresztül benyomul a medencébe a fősereg is. Néhány év múlva visszaszerezzük, ami mindig is a mienk volt: a Kárpát-medence teljes területét! Árpád apánknak arra is van ereje, hogy a frankok által elrabolt magyar (avar) kincsek visszahozatalára sorozatos katonai akciókat indítson! Sikerrel! (Ezt az időszakot nevezik a kalandozás korának! Vagyis inkább a tolvajt /frankokat, germánokat/ igyekszik felmenteni tette alól a hivatalos “magyar” történetírás!)

Jogos tulajdonunk visszaszerzésével viszont kivívjuk a – rabló – frankok, bajorok, stb. haragját, akik ezért a magyarság teljes elpusztítását tűzik ki célul!

Arpad-fejedelem

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az Őshaza alapkövét tette le ismét akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült hadait. Győzelmünk záloga az volt, hogy a pontos helyismeretből fakadóan kiválóan választották meg vezetőink a csata helyszínét! Kihasználták a dombok és mocsarak adta lehetőségeket a kb. 100000 főt számláló, a Duna két partján és magán a folyón felvonuló, túlerőben lévő hadsereg legyőzése érdekében!

Nagyon is szükségszerű, hogy megismerjük a 907. július 04. és 07. között megtörtént hatalmas diadalnak részleteit!

A csata:

Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

„Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ennsen túl Ensburg vára és Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az itt megállapított hadjárati terv szerint, – melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének utánzására ismerhetünk, – a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a Duna parti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ennsen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.

Pozsonyi csata

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak célszerűen megerősített táborában találhatott biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva.

Magyar hátrafele nyilazó lovas

Éjjel nappal, jobbról, balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak. Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei, kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett. Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba.” (Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.)

Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú évkönyvírók sem tagadják. Lajos király, már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Enns mellett fekvő szép vidék egészen a magyarok birtokába került s még az augsburgi veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot. Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó frank – német hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni! Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen ismét az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten kormányzott Magyar Nemzet. De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két nagy fia is a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.

 Arpad%20fejedelem

A http://domonyi.aries.hu/Pozsonyi_csata_West-Point.html#.VZbPQY0w_IU honlap tartalmának felhasználásával:

Madarász László

Felhívás!

Kedves Szkíták!    Hunok!      Magyarok!  

Ismét a magyarság legnagyobb ünnepére és győzelmére emlékezünk! 
 
időpont:        2015. július  07., kedd – 18 óra
helyszín:             Budapest, Hősök tere 
 
1108 éve, hogy Árpád fejedelem a  háromszoros túlerőben lévő, hazánkra támadó egyesített nyugati seregeket verte meg. 
A győztes csatának köszönhető, hogy van hazánk.
Ünnepeljünk és emlékezzünk együtt!  
 
A pozsonyi csata történetét Herceg Ferenc ismerteti. 
A hősiességről Kubinyi Tamás tart előadást. 
 
A közmédiában ez az ünnep nem kap hangot, mert a győzelem a magyarok dicsőségéről szól. 
Országos ünnep kellene, hogy legyen, és a történelem órák kereteiben kötelezően kellene tanítani.  
 
Feltétlen számítunk  Rátok!  
A megjelenés minden magyar ember számára kötelező!   
 
Kérjük, terjesszétek a felhívást; küldjétek tovább, hogy minél többen legyünk!
A várható nyári hőséget a rendezők egy pohár ajándék sörrel enyhítik!
 
Baráti üdvözlettel
 
Herceg Ferenc
06 – 20 – 530 0933 
 
 
 
 
Szövegközi kép 1

Tovább

Digimax A50 / KENOX Q2

Történelem kérdésekkel

A magyarság hivatalos történelmét mindenkori elnyomóik írják, hogy ősiségünket elhallgatva-, büszkeségünket megtörve-, vagy éppen bűntudatot gerjesztve elvegyék múltunkat, megmérgezzék jelenünket, lehetetlenné tegyék jövőnket!

 

Mindig is érdekelt a történelem. Középiskolai tanulmányaim alatt viszont már feltűnt, hogy bizonyos történelmi események hivatalos magyarázata, és az azokban foglalt állítások egy része, nemhogy megvilágítaná az adott témát, hanem csak újabb és újabb kérdéseket vet fel, melyekre elfogadható válasz nem születik! Ugyanakkor a történelmünk oktatása során az látható, hogy csatavesztéseinket kiemelik, de győzelmeinket kicsinyíteni igyekeznek és elhanyagolhatónak kívánják feltüntetni.

Első példaként említeném meg az ókori római birodalommal kapcsolatos véleményemet:

Az alábbi térkép az ókori római birodalom kiterjedését mutatja Pannónia megszállása előtt:

róma ie.

Mint láthatjuk, a rómaiak nem csak Európára, hanem Afrikára, Ázsiára is igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat. Mégis kérdésként felmerül: a Kárpát-medence területét miért hagyták szinte érintetlenül, mindazok ellenére, hogy közeli fekvése, különleges éghajlati adottságai miatt, de nem utolsósorban stratégiai okokból is, annak megszállása indokolt lehetett volna? A hivatalos történelmi felfogás szerint ezen a területen barbárok, civilizálatlan népek éltek, így a borostyánút kivételével a Kárpát-medence érdektelen, értéktelen volt római szemmel nézve. Azonban, ha a térképre nézünk, ugyanaz elmondható lenne jó néhány általuk már elfoglalt, vagy hatalmuk alá vont afrikai vagy ázsiai területről is! Tételezzük fel, hogy a Kárpát-medencét akkor a rómaiak értéktelennek tekintették kitudja milyen okokból, de érdektelennek semmiként! A birodalom ellen irányuló estleges támadást a Kárpát-medence irányából lehetett volna leginkább végrehajtani, melynek velejárója: akár a birodalom esetleges kettészakítása, de szerencsés esetben akár magának Rómának a bevétele.

Erre logikus magyarázatként, csak azt lehet feltételezni, hogy őseink (nevezzék is őket szkítáknak, pannonoknak, hunoknak, avaroknak, stb.) a testvéri népekkel együtt itt a Kárpát-medencében, egy katonailag erős, de nem terjeszkedő államot hoztak létre, mellyel még a római birodalom sem mert ujjat húzni sokáig! Az, hogy a korabeli időszakról fennmaradt írások azt állítják, hogy itt barbárok laknak, inkább arról tanúskodik, hogy kedvét igyekeztek szegni az esetleg idelátogatóknak, mert olyan dolgokat tapasztalhattak volna, ami nem Róma érdekét szolgálná! Pl. a rabszolgatartás hiánya, az írás olvasás általános tudása, magas szintű növénytermesztés, valódi demokrácia, stb. Tudomásom szerint az etruszkokról (valószínűleg közvetlen rokonaink!) is hasonlóakat állítottak, annak ellenére, hogy tőlük tanultak meg építkezni, amit persze tovább is fejlesztettek!

Igen, jól gondolod kedves olvasó: mindez feltételezés! Ha nem értesz egyet vele, akkor viszont Te magyarázd el, hogy később miért foglalja el Róma, Kárpát-medencénk egyes területeit, másokat miért nem? A hódításuk jól látható az alábbi térképen, mely Traianus császársága alatt érte el legnagyobb kiterjedését!

 Róma iu.

Történelmünkből kiragadva, most idézzük fel a Tatárjárás időszakát:

1241 -1242 között a mongol csapatok (tatár megnevezés szerintem helytelen) két irányból betörnek a Magyar Királyság területére. A Muhi csatavesztés után, majd a befagyott Dunán átkelve, végig pusztítják az országot, melynek „eredményeként” a lakosság legnagyobb része megsemmisül. Állítják ezt a történelemkönyvek. De igaz lehet-e mindez?

A „tatárok” váratlan és hirtelen kivonulása után IV. Béla király újraszervezi az országot és kővárak építésébe kezd. 1246. –ban a Lajtán átkelve – nyugati források szerint – 80000 főt számláló hadsereggel megtámadja Harcias Frigyes osztrák herceget, aki korábban a „tatárjárást”, azaz az ország védtelenségét kihasználva, betör a Magyar Királyság területére és Győrig pusztít! A Lajta menti csatát elvesztettük, de Harcias Frigyes a csatában meghal. 1252 –ben a „majdnem teljesen kiirtott” lakosságból szerveződő hadak betörnek Styriába. 1253 és 1254 között már három magyar hadsereg harcol nyugaton, miközben vélhetően az ország déli végeit és keleti határait is védeni kellett! Délről a Velencei Köztársaság, és a Szerb Királyság fenyegethette volna az országot, keletről az esetleg megismétlődő mongol támadás! IV. Béla, ha jól emlékszem, 1254 –ben visszavívja Zárát (ma Zadar) a Velenceiektől!

Igazán szép teljesítmény ez, a hivatalos történelmi felfogás szerint „majdnem teljesen kiirtott” Magyar Királyság lakosságától, a „tatárjárás” után alig több mint 10 évvel! Igaz ez még akkor is, ha a magyar seregek között számításba vesszük az újra letelepített kunokat! Hihetetlenül nagy teljesítmény ez a „kiirtott” lakosságtól, ha végig gondoljuk: a különböző harcoló- és védő hadainkat élelemmel kellett ellátni, azt meg kellett termelni, fel kellett dolgozni, el kellett juttatni a seregekhez, mindeközben épültek a kővárak a király parancsára! Mivel nem feltételezem, hogy klónokból, vagy szellemharcosokból álló katonáink lettek volna, nagyobb a valószínűsége annak, hogy a mongol támadás nem a Magyar Királyság népei ellen irányult! Vélelmezhető, hogy a „tatárjárás”, az idegen, pápai érdekeket szolgáló papság és az országot tulajdonképpen fosztogató külföldi eredetű urak ellen folyt, amit politikai okokból később a magyarság elleni támadásnak állítottak be! Nem vitatom, biztosan sok ártatlan áldozat is volta nép köréből is, de közel sem lehetett annyi, mint amit a „történelem tudorok” állítanak!

Ezt az álláspontomat erősítheti a „tatár” hordák váratlan kivonulása a Magyar Királyság területéről! A hivatalos felfogás szerint Batu – a mongolok vezetője – a kánválasztás miatt hagyta el a Magyar Királyság területét, nem egészen egy évi pusztítás után. Azonban a kánválasztásra csak 1246 –ban került sor, viszont a mongolok kivonulása 1242 tavaszán már megtörtént! A hirtelen történő „tatár” kivonulásnak okaként én két lehetőséget jelölnék meg. Az egyik az, hogy a királyság testén élősködő idegenek többségét megsemmisítették, azaz céljukat elérték, másik lehetőség az, hogy IV. Béla királyunk a megmaradt lakosságból kisebb harcoló egységeket szervezhetett országszerte, a „tatár” által el nem foglalt kővárakra támaszkodva, melyek fel- felvették a harcot a ránk törő ellenséggel, ami megosztotta a mongol hadakat. Az a tény, hogy a „tatárok” a néhány tíz éves Szerb Királyság területén áthaladva hagyták el az országot, és nem ott ahol bejöttek (pl. Vereckei hágó), az első feltételezésemet erősítheti, hiszen szerb területen végzett pusztításukkal hosszú időre megakadályozták, hogy a szerb király és a bolgár cár összefogásával a Magyar Királyság területét déli irányból rabló- vagy területszerző támadás érje!

 

Mohácsi vész:

1526 –ban Mohács közelében elvesztettünk egy csatát a törökökkel szemben, s vele kb. 15000 embert! (Történelmünk során sok hasonló csatavesztésünk volt, pl. a fentebb említett Muhi csata, de azt érdekes módon nem tituláljuk „vésznek”! ) Igaz a szultáni had ezt követően elfoglalta Budát, majd Pestet is, de még ez évben kivonult az országból, hogy három évig felénk se nézzen! A Mohácsi vész kifejezés egyértelműen a később bekövetkező török uralomra utal, holott a „vész” már jóval előbb elkezdődött! Mátyás királyunk 1490 évi halála után, egy gyengekezű lengyel, II. Ulászló került a királytrónra, akit csak Dobzse Lászlóként emlegettek, mivel mindenre csak bólintani tudott. (Dobzse magyarul: jól van.) Valójában az országot a királyi tanács irányította, mely inkább arra szolgált, hogy az idegenszívűek és a Fugger bankárcsalád lerabolják Mátyás népét! (Ha itt párhuzam lelhető fel a magyarországi rendszerváltást követő időszakkal, vagy a banki devizahitelezés kapcsán, az bizonyára nem a véletlen műve lehet!) A szabad rablásnak meglett az eredménye: 1514 Dózsa féle parasztfelkelés. Ulászló után fia, II. Lajos gyermekként kerül a trónra, így esélye sem volt az ország és népe gazdasági helyzetének javítására. Az idegenszívűek a szabad rablást tovább folytatták, az államkincstár teljesen kiürült! Lajos a török fenyegetettség miatt megpróbált kölcsönt felvenni a Fuggerektől, Magyarország védelmének megszervezésére, akik azt megtagadták. (Egyébként a Fugger névből ered a fukar szavunk!) A mohácsi csatavesztés, egyértelműen a Magyar Királyság idegenszívűek és bankárok általi kifosztásának egyenes következménye! Álláspontom szerint Mohácsot összekapcsolni a „vész” szóval: történelemhamisítás! Talán közelebb állna a valósághoz, ha Mátyás halála és a mohácsi csatavesztés közötti időszakot neveznénk át „vészkorszaknak”!

 

Középiskolában, ha álmomból felkeltettek is, tudni kellett a Muhi csata, vagy pl. a „Mohácsi vész” időpontját! De nem tanítottak egy szót sem pl. a Pozsonyi csatáról! Valószínűleg azért, mert ott nem vesztettünk, sőt olyan száz évre kiható győzelemre vezette Árpád apánk a jóval kisebb erőt képviselő magyar hadakat, mely időszak alatt a Kárpát-medence népeit külső támadás nem érte!

A ’70 –es évek közepéről származó – általam ellenőrizetlen – információ szerint, a Pozsonyi csata lefolyása akkoriban a tananyag része volt az amerikai West Point katonai akadémián!  (Véletlen forrásom: Henry Kissinger külügyminiszter Közép- Európai ügyek tanácsadója, területi illetékesség: Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, székhely: Bécs. Sajnos névjegykártyája elveszett. Magáról a pozsonyi csatáról, tőle hallottam először!)

A történelemhamisítás nem új keletű, de még ma is zajlik! Főleg a Kárpát-medence országaiban, beleértve Hazánkat is!

„A történelem koholmány, melyet fegyverként használnak, kik elfednék az igazságot.”

 Madarász László

Tovább