Vlagyimir-Putyin

Az illegális NATO-beavatkozások eredménye a koreai válság

A szankcióknak nem lesz semmilyen haszna Észak-Koreával szemben, mert Irak és Líbia példája meggyőzte az észak-koreai vezetést arról, hogy kizárólag nukleáris elrettentéssel tudják megvédeni az országot – mondta Vlagyimir Putyin orosz államfő.

Észak-Korea nem fogja szankciók és katonai fenyegetés hatására leállítani az atomprogramot, mert Irak és Líbia esete meggyőzte arról, hogy a nukleáris elrettentés a biztonság garantálásának legbiztosabb módja – mondta Vlagyimir Putyin orosz államfő kedden újságíróknak nyilatkozva.

“A háborús hisztéria felkorbácsolása nem vezet semmilyen eredményre. Globális, bolygószintű katasztrófához és tömegek halálához vezet. Nincs más módja az észak-koreai atomprobléma megoldásának, mint a békés párbeszéd.”

Irak 2003-as amerikai megszállása és a 2011-es NATO-invázió Líbiában egyaránt azután következett be, hogy az adott ország vezetői nemzetközi nyomásra és a szankciók feloldásáért cserébe leállították a tömegpusztító fegyverek előállítását. A nemzetközi nyomásnak engedés ahhoz vezetett, hogy az elrettentő erővel már nem rendelkező országot idegen erő megszállta, vezetőit meggyilkolták, és rengeteg civil halt meg.

Észak-Korea vezetői emiatt tisztában vannak azzal, hogy amennyiben leállítanák az atomfegyver-programot és lezajlana a nukleáris leszerelés, az amerikai hadsereg megszállná az országot. Ennek okán inkább azt az alternatívát választották, hogy nem engednek a nemzetközi nyomásnak, sikerre viszik az ország atomprogramját, és tökéletesítik a célba-juttatás módját, hogy elrettentsék az agresszort a háború kezdeményezésétől.

Az orosz államfő szerint ez egy olyan helyzet, ami kizárólag a nemzetközi jog helyreállításával oldható meg. A nyugati országok számos alkalommal indítottak katonai beavatkozást az ENSZ BT jóváhagyása nélkül, a nemzetközi jog sértésével, ami rájuk nézve semmilyen negatív következménnyel nem járt. Ez a környezet az, ami a kis országokat a nukleáris fegyverkezésre ösztönzi, mert ebben a nemzetközi környezetben az atomfegyver birtoklása jelenleg a függetlenség megőrzésének egyik legbiztosabb módja.

Forrás: Hidfő

Admin: A fentiekhez nincs mit hozzátenni! Putyinnak igaza van!

Tovább

Carl Vinson anyahajó

A répa és a bot – avagy: a koreai félsziget rendezése amerikai módra

Észak-Korea alapítójának, Kim Il-sung születésének 105. évfordulója tiszteletére rendezett hatalmas szombati (ápr. 15-i) katonai parádén bemutatták a legújabb és legfejlettebb hadászati fegyvereket.

Napokkal korábban indult el az USA csapásmérő hadihajója, a Carl Vinson repülőgép hordozó a Koreai félsziget felé, és a hónap végére megérkezik Dél-Koreába, Busan-ba a Ronald Reagan hadihajó is, amelyet a japán Yokosuka-án lévő amerikai támaszponton állomásoztattak.

Az éjszakai légicsapás a szíriai katonai bázisra, úgyszintén figyelmeztetés volt Phenjan számára, hogy a Fehér Ház nem riad vissza katonai akciótól sem. Válaszul Észak-Korea külügyminiszter-helyettese, Ri Kil-song kijelentette, hogy országa nem retten vissza a háborútól.

Azonban nem fog meggondolatlanul lépni, mert egyfelől nem látható előre, hogy Kína és Oroszország milyen mértékben avatkozna be, ha kitörne a háború, másfelől megjósolhatatlanok a következmények, végtére is Kína és Oroszország nem kívülállók, és a Koreai félsziget nem Szíria. A legfőbb szempont pedig az, hogy az Egyesült Államoknak kiemelt figyelmet kell fordítania legfontosabb szövetségesének, Dél-Koreának a biztonságára,

Más részről azonban, Észak-Korea vezetője, Kim Jong-un nem fog ostoba hibát elkövetni, hogy ürügyet adjon a Fehér Háznak egy háborúra, továbbá magára az Egyesült Államokra nézve sokkal mélyrehatóbb hatásai vannak annak, hogy nagy nyomást gyakorol Észak-Koreára és hatalmas katonai erőt vonultat fel a Nyugat-csendes-óceáni térségben.

Trump nem fogja elfelejteni az ígéretét, amit a választási kampányban tett, habár erőteljesen hiszi, hogy az amerikai külpolitika, a katonai erőből fakad, azonban azt, hogy ” újra naggyá tesszük Amerikát,” semmilyen módon nem alapozhatja a katonai képességekre. A közeljövőben a Trump adminisztráció nagyobb jelentőséget fog tulajdonítani a gazdaságnak, a foglalkoztatásnak, és a bevándorlásnak, mint a diplomáciának.

Az észak-koreai nukleáris kérdést illetően Trump először megpróbálta megtartani azt az elődjei által elfogadott hitvallást, hogy csak “botot” és semmi “répát.” Két hónapos felülvizsgálat után azonban módosította az USA észak-koreai politikáját. Az új adminisztráció világossá tette, hogy a rendszerváltás helyett, inkább a “legnagyobb nyomás elvét” fogja alkalmazni Phenjanra és tárgyalásokat szorgalmaz az észak-koreai rezsimmel, ha és amikor az változtat magatartásán. Az USA korábbi elnőke, Barack Obama stratégiai türelmével összehasonlítva Trump új, a “legnagyobb nyomás elvét” alkalmazó politikája segít fenntartani az USA stratégiai ambícióit

Miért enyhült sokak meglepetésére Washington agressziója a koreai félszigeten növekvő feszültségek ellenére is?

Két oka van. Egyfelől a nemzetközi környezet, a koreai félsziget helyzete, a pekingi és moszkvai magatartás és állásfoglalás az észak-koreai atom-kérdéssel kapcsolatban, korlátozták a Trump adminisztráció politikai lehetőségeit. Másfelől az amerikai nemzeti érdekek és a belpolitika, különösképpen az amerikai polgárok politikai megmozdulásai határozták meg, hogy Trump kénytelen elsőbbséget adni a belpolitikai kérdéseknek.

Azonban Trump csak finomította az Egyesült Államok Észak-Koreával kapcsolatos politikáját, amely nem egy váltás, csupán az új kormány gyakorlati és rugalmas oldalát mutatja, Amennyiben az USA valóban megvalósítja az új politikát, a globális közösség látni fogja majd, hogy a világ legerősebb országa több időt és energiát fordít majd belső ügyeinek a kezelésére. Phenjan-al kapcsolatos fejlemények a jövőben minden bizonnyal új szakaszba lépnek majd.

Mindazonáltal ez messze nem elég, a Koreai félsziget atomfegyver mentesítésére. Kína kétlépcsős megközelítést javasol a nukleáris leszerelés folyamatának elősegítésére, és egy békés rendszer kialakítására, és azt az eljárást, amit úgy nevez, hogy “felfüggesztést felfüggesztésért.” Ez azt jelenti, hogy amikor az északi állam felhagy rakétavédelmi és nukleáris tevékenységével, akkor az Egyesült Államoknak és Dél-Koreának meg kell szüntetnie a hadgyakorlatokat, azt várja ettől, hogy Washington nem csak eldobja majd a “botot,”’ hanem a “répát” is felveszi majd.

A szerző a Nemzetközi Politikai Tudományok Tanszékének, a Yanbian Egyetem politikatudományi és közigazgatási kollégiumának igazgatója. Opinion@globaltimes.com.cn

Global Times

Fordította: Urthvas Bethad

Forrás: NIF

Nyitókép: Carl Vinson anyahajó és egyik kísérőhajója

Tovább

Koreai háború

Ha van véleményed Észak Koreával kapcsolatban, akkor ezeket tudnod kell

Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Korea miatt a III. (atom) világháború küszöbén állunk. A  Carl Vinson repülőgép anyahajó órákon belül megérkezik a Koreai félszigethez, és csak az isten a megmondhatója, mi fog történni.

Személy szerint én nem hiszek a háború kitörésében, Washington fenyeget, mert ehhez van hozzászokva. Kim vissza fenyeget, mert azt hiszi elkerülhető a háború, ha Washington elhiszi milyen fegyverekkel rendelkezik. Engem inkább az érdekel, ebből hogy lehet kimászni. Viszont a megelőző 100 évről tudnunk kell, mert a szajha média propagandáját ezerrel nyomják.

Harry S. Truman, amerikai elnök – 1952: „Azért harcolunk Koreában, hogy ne kelljen harcolnunk New Orleans-ban vagy San Francisco-ban.”

A kérdés az, hogy ez a 24 millió lelket számláló apró állam miért fordított oly sok forrást csekély jövedelméből az atombomba kifejlesztésére? Ugyanis ez az, amiért általánosságban el van ítélve, mert mások szerint ez e tevékenysége irracionális. Álláspontom szerint Észak Korea ragaszkodása az atomfejlesztéshez nem választható el a XX. században elszenvedett turbulens történelmétől. Íme, az egyszerű tények.

Négy évtizeden keresztül Japán megszállás alatt állt.

A II. világháború után erőszakkal két részre lett szabva.

A feldarabolás után 1950-1953 között háború robbant ki az Egyesült Államokkal, ami tűzszünettel ért végett mind a mai napig.

Korea i.u. 608-ban vált egységes nemzetté saját kultúrájával a gigantikus méretű Kína szomszédságában. Nemzeti függetlenségüknek 1910-ben lett vége, amikor Japán leigázta. Ahogy az általában lenni szokott Japán könnyen szert tett kollaboránsokra a koreai elit soraiból, hogy gyarmatukat rendben tartsák.

A megszállás után a nemzeti ellenállás gyorsan megszerveződött, és mert ez a korai XX. Században történt, hamarosan a kommunisták jelentős szerepet vállalhattak a függetlenség visszaszerzésében. Az ellenállás fő bástyái a „népi bizottságok” voltak, amelyek mély gyökereket eresztettek az egész félszigeten, vagyis a déli részen is. Ezek a népi bizottságok szervezték azokat a gerilla csoportokat, amelyek szembeszálltak japán elnyomókkal.

Amikor 1945 augusztusában az SZU belépett a Japán elleni háborúba, majd Japán megadta magát, az Vörös Hadsereg bevonult Korea északi részébe. Megjegyzendő, hogy Korea felszabadításában az amerikai hadsereg nem vett részt, de mivel akkor még az oroszok és az amerikaiak szövetségesek voltak, és az SZU nem akart barátságtalan lépéseket tenni, beleegyezett abba, hogy Koreát felosszák két részre, az SZU és az USA között. A fiatal Dean Rusk tetszőlegesen jelölte meg az elválasztó vonalat az északi szélesség 38 fokában, aminek elsődleges célja az volt, hogy Szöul az amerikai érdekszférába essen.

Washingtont akkoriban sok kritika érte, amiért a Vörös Hadsereget beengedte Koreába, de a tény ennek az ellenkezője volt. Az SZU könnyedén el tudta volna foglalni az egész Koreát, de inkább abban bízott, hogy Korea jövőjében meg tudnak állapodni Washingtonnal. Azonban az amerikaiak azonnal azok mögé álltak, akik annak idején kollaboráltak a Japánokkal, saját hazájuk kizsákmányolásában. Ezek elsősorban a földesurak voltak. Washington pedig elkezdte felfegyverezni az ideiglenes kormányt a népi bizottságok ellenében. Természetszerűen a Szovjetek a nacionalista kommunista vezetőt, Kim Il Szung-ot támogatták, aki korábban a partizánháborút vezette Japán ellen.

1947-ben az ENSZ engedélyt adott a koreai szavazásra, de a szavazás ellenőrzését kizárólag amerikai küldöttek végezték volna, ezért az SZU, valamint a kommunista Korea nem vett részt a szavazásban. Ekkora ugyanis a Hideg Háború már javában dúlt Washington és Moszkva között. Így aztán az amerikaiak védnöksége alatt lefolytatott szavazásra csak azokat lehetett jelölni, akiket az USA jóváhagyott. Így esett, hogy Dél Korea első elnöke az Amerikában tanult Syngman Rhee lett. Következő lépés a Dél Koreai hadsereg felállítása volt ROK név alatt. Az ROK tisztjei főleg azok lettek, akik korábban kiszolgálták a megszálló japánokat. Még olyan is volt közöttük, akit Hirohito japán császár saját kezűleg tüntetett ki, aki különben megpróbálta elfogni és a japánoknak kiszolgáltatni Kim Il Szung-ot.

Miután Korea ily módon ketté lett osztva, mind az oroszok, mind pedig az amerikaiak kivonultak 1948-ban, bár visszahagytak néhány „tanácsadót”.

A helyzet továbbra is fennállt, hogy a déli vidék továbbra is lojális maradt a népi bizottságokhoz, ami nem azt jelentette, hogy kommunisták lettek volna, csupán olyan nacionalisták voltak, akik tudatában voltak annak, hogy Kim csapatai harcoltak a japánok ellen. Viszont Rhee csapatai elkezdték Kim követőit szisztematikusan felszámolni. E közben az amerikai tanácsadók mindent megtettek, hogy Rhee csapatait megakadályozzák a határ átlépésében, az észak elfoglalása végett.

1948-ban partizánháború tört ki a Rhee rezsim ellen a Cheju déli szigeten, ami forradalommá változott. A forradalom elnyomásába a CIA aktívan beavatkozott. A forradalom leverésénél 20 uszkve 30 ezer paraszt adta életét. A megtorlásban számtalan ROK katona nem volt hajlandó részt venni, akiket brutálisan elnyomtak. Ezek közül több mint ezer fő átszökött Kim hegyi partizánjaihoz. Washington azt állította, hogy a lázadást Moszkva irányította, de ezt semmivel se tudták bizonyítani. Az elkapott vagy megölt lázadóknál japán vagy amerikai gyártmányú fegyverek voltak.

Az észak koreai politikai rendszert több évtizedes megszállás és háború formázta meg. Ennek ellenére a világ úgy tudta, hogy Szovjet csatlósállam. Valóságban Észak Korea hasonló volt Tito Jugoszláviájával. Kim ügyesen lavírozott a Szovjetek és Kína között.

1949 volt a vízválasztó év: kínai kommunista forradalom, a szovjet atombomba, az USA belbiztonságának gyökeres átalakítása (McCarthy éra), ami egy globális antikommunista kampányt jelentett.

„Köztudott” hogy 1950. Június 25.-én az Észak koreai hadsereg átlépte a határt, és megtámadta Dél Koreát. A valóság az, hogy a kijelölt határvonalat folyamatosan megsértették mind a két oldalon, mindennapossá váltak a határvillongások. Az amerikai tanácsadóknak több alkalommal meg kellett akadályozni, hogy Rhee ne támadja meg Észak Koreát. A polgárháború viszont elkerülhetetlennek mutatkozott.

Mivel Amerika a II. világháború utáni politikája a nyersanyagokhoz, piacokhoz, és olcsó munkaerőhöz való globális hozzáférés volt, erősen ellenzett mindenfajta nemzeti felszabadítást, legyen az kommunista vagy liberális demokratikus. Ezért Truman utasította az USA ENSZ nagykövetét, hogy kérjen felhatalmazást Észak megregulázására. Ma se lehet megérteni, hogy a Szovjetunió miért nem élt vétó jogával az ENSZ Biztonsági Tanácsánál. Lényegében az történt, hogy az orosz követ látszólag bojkottálta a tanácskozást, mert nem akarták elfogadni, hogy Csang Kaj Sek Kínája helyett a kommunista Kína foglalja el a helyet. Történelmi tény, hogy Sztálin parancsára maradt távolt a szovjet követ a szavazástól. Vagyis az ENSZ hozzájárulását a háborúhoz meg lehetett volna akadályozni, de ez nem történt meg. Hivatalosan tehát az Északkal szemben az ENSZ harcolt, de valójában az amerikai katonák vettek részt a harcokban.

Nem tudni mi járhatott Sztálin fejében, de utasítására orosz katonák nem vehettek részt a harcokban, és Kim csapatai csak mérsékelt mennyiségű fegyverellátásban részesültek. Később előfordult, hogy szovjet pilóták légpárbajt vívtak amerikaiakkal. A kínaiak viszont azonnal elítélték az ENSZ akciót „amerikai imperializmus” néven, és fenyegettek, amennyiben Kínát is bevonnák a harcokba.

Az elején az amerikaiak vesztésre álltak túlerejük ellenére. A dél koreai volt partizánok természetesen megkeserítették a déliek életét. Egy rövid időre az Északiak Szöult is elfoglalták, és úgy tűnt az amerikaiakat beszorítják a tengerbe. Ekkor a főparancsnok Douglas MacArthur úgy gondolta itt a remek alkalom az atomfegyverek kipróbálására, amit az amerikai Kongresszusban többen helyeseltek. Truman elnök azonban irtózott az atom bevetésétől, helyette arra utasította a tábornokot, hogy szálljon partra Inchon-nál. Ez meglepte az északiakat. Az amerikai erők elkezdték az északiakat a 38. Szélességi fok mögé tolni, ami a háború végét jelentette volna, mivel az ENSZ felhatalmazás eddig szólt. Ezt azonban az amerikai külügy megfúrta azzal, hogy a határ nemzetközileg nincs elismerve, ezért a mandátumuk nem járt le. Ezt MacArthur úgy értelmezte, hogy joga van a háborút kiszélesíteni az északi területekre is. Így az amerikai erők átmentek a főleg hegyvidékből álló északi terültekre, ahol elképesztő vesztességeik voltak.

A kínaiak már a kezdetben megmondták, hogy a határaik közelébe kerülő katonai tevékenységeknek igen kellemetlen következményei lehetnek.

Egy mandzsúriai támadástól félve az éppen csak megkapaszkodott kommunista forradalmat, a kínai külügyminiszter Csu En láj kijelentette, hogy Kína nem nézi el, hogy szomszédját megtámadják az imperialisták. Ezt a figyelmeztetés Mac Arthur simán átlépte – „Nincs légi erejük, ha a kínaiak le akarnak jönni Penjam-ba, óriási öldöklés lesz, mi vagyunk a legjobbak.” Ezt követve elrendelte a légitámadást a kínai határ mellett elterülő sok száz négyzetkilométeren. A gyalogságot pedig még közelebb küldte a határhoz.

A bombázás szörnyű pusztítást végzett, kegyetlenebb olt, mint ami a II. világháború alatt bárhol tapasztalható lett volna, Hirosima és Nagaszaki kivételével. Az általános amerikai nézet az volt, hogy vissza kell őket bombázni a Kőkorszakba.

Erre 1950. november 27.-én több százezer kínai katona lépte át az észak koreai határt, fölényesen elsöpörve az amerikai erőket. Legnevezetesebb ütközet a Chosin víztározónál volt, ahol 50.000 amerikai tengerészgyalogos adta meg magát. Washingtont pánik söpörte végig. Most már Truman is komolyan elgondolkodott az atombomba bevetéséről, amit Mac Arthur folyamatosan követelt 30 uszkve 50 atombomba ledobását.

Ismert tény, hogy Mac Arthurt Truman kirúgta, mert nyilvánosságra hozta az atombomba bevetésének szükségességét. Valójában Truman is gondolkodott rajta abban az esetben, ha Kína légi-ereje megtámadná az amerikai erőket. Azonban nem akarta, hogy Mac Arthur maradjon a parancsnok, akitől kitelt volna egy megelőző csapás Kína ellen.

1951 júniusában a háború kezdete után egy évvel a kommunisták az amerikai csapatokat visszaszorították a 38. Szélességi fok alá. A kínaiak képesek lettek volna az amerikai csapatok leszorítani a félsziget aljára, de akkor azok bevetették volna a flottát is, de ennél is fontosabb, felhasználhatták volna az atombombáikat a kínai területeken, ami megával vonhatta volna a Szovjetek beavatkozását, és egy totális termonukleáris háború kirobbanását. Ezért aztán innentől kezdve kialakult az I. világháborúból ismert „kiéheztetési” taktika, vagyis egy állóháború, ami óriási vesztességek okozását jelentette mind a két oldalon egészen 1953-ig, amikor végül megkötötték a fegyverszünetet a két rész összecsatolása nélkül.

Mondani se kell, a legnagyobb vesztességek a civil áldozatok között voltak. Az 1951-ben beindított „Strangle” (megfojtás) hadművelet hivatalos becslés szerint 3 millió áldozatot követelt a 38. Szélességi fok mindkét oldalát beszámítva, de a valóságban inkább 4 millió lehetett. Arról nincs adat, hogy mi volt a kínai áldozatok száma a kínai területen végrehajtott bombázás következtében…………..

Forrás: vilaglato.info (Eredetileg megjelent: http://www.antalffy-tibor.hu/?p=21397 )

Kapcsolódó tartalom: ITT

Tovább